Jó ideje adós vagyok moszkvai kalandom folytatásával, bár van mentségem, hisz az utóbbi hónapokban a szívműtétemmel kapcsolatos események foglaltak le.
Előre bocsátom: az alább leírtak nagyon régen, 30 éve történtek. Azóta nyilván nagyon sokat változott a helyzet, és az én egyedi esetemből nem lehet általánosítani - ehhez más történeteket is ismerni kéne. Tehát nem szeretnék senkit sem vádolni, rágalmazni, befeketíteni, egyszerűen leírom - nevek, intézmények említése nélkül -, amire gyerekkoromból emlékszem, és amit szüleim, barátaink elmondásából tudok.
Tudom azt is - az internet népe már csak ilyen -, hogy rengetegen fogják történetemet kétségbe vonni, hitelességét megkérdőjelezni, engem hatásvadász bloggernek címkézni. De aki ismer, vagy olvasta eddigi blogbejegyzéseimet, az tudja, hogy az ilyemi milyen távol áll tőlem. Hogy akkor miért írom le mindezt? Mert ez is a sztorihoz tartozik, a "moszkvai kalandhoz", az életemhez - és mert fémjelez egy történelmi korszakot, nevezetesen a rendszerváltás előtti évet, amelynek politikai csatározásaiba - ártatlan gyerekként - majdnem beledöglöttem.
Az 1. műtét után
Szóval Moszkvában túlestem a műtéten. Jól voltam, bár egy ideig gipszből készült fűzőt kellett hordanom, ami hátrahúzta a vállaimat, segített, hogy ne tartsam magam görbén. Később ezt egy "halcsontos" fűző váltotta fel, olyan "klasszikus" darab. Emlékszem, gyógyúszás előtt-után anya és apa fűzögette ki-be rajtam, mintha egy óriási cipő lennék. Úgy tűnt, minden jól alakul, én újból hiperaktív kisgyerekké váltam, akit alig lehetett visszafogni, hogy ne másszak fára, ne száguldozzak a bicajjal, és ne lógjak fejjel lefelé a hintáról. Anyuék igyekeztek egyensúlyt tartani: óvni, hiszen egy fémlemez volt a mellkasomba ültetve, de nem túlfélteni, burok alatt tartani. Próbáltak nekem mindent megadni, hogy ne érezzem a betegség súlyát. Pl. emlékszem, akkor kemény 20 ezer forintért vettek videomagnót, hogy lábadozásom idején filmezhessek. Ez akkor nagy dolog volt!
Az előző két részt itt olvashatod el!
Sajnos, volt egy kellemetlen epizód hazatértünk után, ami akár tragédiával is végződhetett volna, ugyanis szívburokgyulladásom (pericarditis) lett. Gyerekháziorvosom, anya jó barátnője vette észre, aki nagyon jó diagnoszta. Megvizsgált, és rögtön küldött is a kardiológiára. A gond nem önmagában a gyulladás volt (bár az is súlyos betegség), hanem az, hogy nem mertek a frissen műtött mellkasomhoz nyúlni. Így egyedül a gyógyszeres kezelésben bízhattunk, de szerencsére végül eltűnt a hatalmas folyadékgyülem a szívburokból.
2. műtét
Eltelt kábé egy év, és tudtuk, lassan újabb műtétre kerül sor. Az eredeti terv az volt, hogy a 2. műtét alkalmával Tyimoscsenko professzor kiveszi a mellkasomból a titán-lemezt, de végül ez módosult: meg kellett igazítani, és a kivétellel várni a 3. műtétig. Azonban ez a 2. műtét jóval kalandosabbra sikeredett, mint ahogy arra bárki számított...
Ezúttal nem mi utaztunk Moszkvába, hanem a prof érkezett Magyarországra. Már többen is várták, főként hozzám hasonló betegek, akiket megnézett, megvizsgált. Egyszer még közösen is elutaztunk Nyíregyházára, hogy találkozzunk egy leendő beteggel. Kerestünk egy intézményt, ahol a prof elvégezhetné a műtétet - végül egy régi, budapesti gyerekkórházban kaptunk erre lehetőséget.
Egy cikk a Képes Újságban a műtétemről
Hát, ha az ember azt várta, hogy a moszkvainál jobb körülmények fogadják majd egy hazai intézményben, csalódnia kellett. Emlékszem, kislányként először egy kb. 10 ágyas szobában helyeztek el, ahol fiúk-lányok vegyesen voltak. Büszkén mutatták nekünk a mellettem fekvő fiút, akit szintén tölcsérmellkasa miatt operáltak meg, de eltérő módszerrel, mint engem. Az eredmény nem volt biztató, a mellkas kezdett visszaalakulni olyanná, amilyen volt, ráadásul a műtét helye begyulladt, csupa genny volt.
Nagyon ijesztő volt egyedül maradni ebben a nagy teremben, tudva, hogy megint műtét lesz. És nagyon kínos pillanatokat éltem meg, amikor pl. wc-re várva bekakiltam, mert csak 2 wc volt, és nem jutottam be időben. Egyedül a kis walkmen-embe kapaszkodtam, anya kazettákra mondott fel meséket és énekelt, de emiatt is rám szóltak, hogy ne hallgassam hangosan éjszaka, meg ne használjam más gyerekek előtt.
Aztán jött egy orvosi csapat, élén Tyimoscsenkoval és egy tolmáccsal, megnézni és megbeszélni a műtéti előkészítést. Akkor már hónapok alatt nem voltam hajlandó oroszul beszélni, de hogy miről van szó, azt rögtön megértettem, és oroszul kezdtem jajongani, hogy " Ne! Mne bol'no!" (Ne! Fáj!)
Tyimoscsenko prof késznek mutatkozott arra, hogy másokkal is megismertesse sebészeti eljárását, azt várta, hogy a helyi orvosok érdeklődést mutatnak majd, de masszív ellenszenvvel találkozott. 1989-et írtunk, épp a rendszerváltás előtt álltunk, és a közhangulat a szovjetek ellen fordult. Akkor is, ha valaki életet menteni jött.
Igazság szerint talán örültek volna neki, ha a "híres" orosz prof páciense elpatkol, és elmondhatják, hogy lám-lám, az oroszok nem is olyan nagy számok. Mert semmilyen segítséget, támogatást nem adtak meg neki a műtéthez. Szüleim is tanúi voltak a lezajlott beszélgetésnek, amikor a prof megkérdezte, mikor műthet, és amikor azt mondták neki: altatóorvos nincs. Tyimoscsenko nagy szemeket meresztett: "Hogy hogy nincs? Előtte milyen műtét lesz?" "Vesekivétel." - jött a válasz. "És ahhoz nem kell altatóorvos?!"
Nagy nehezen lett műtő, altatóorvos is. Anyuék idegesen várták az operáció végét. Tyimoscsenko jött ki először, és megnyugtatta őket, mindjárt lehoznak a műtőből. Egyszer csak azt látták, hogy egy műtősfiú anyaszült meztelenül, ölben cipel le a lépcsőn, nyitott ablakok mellett a helyemre. Ledobott az ágyra, és szólt anyunak, kezdjen ez ébresztgetni. Ám én csak egyre lilultam, és hörgő hangokat adtam ki. Kiderült, hogy nem intubáltak rendesen, és hátracsúszott a nyelvem. A nővér rohant oxigénpalackért, de annak a nyitószelepe a kezében maradt. Ekkor apám visszarohant a sebészetre, és lábbal rúgta be a műtő ajtaját, hogy azonnal jöjjön egy altatóorvos.
Megmenekültem, egy kis, kétágyas intenzív szobába kerültem, ahol szüleim egymást váltva folyamatosan vigyáztak rám. Nem mertek egyedül hagyni. És igyekeztek egy kis örömöt hozni az életemben, hiszen éppen közeledett a karácsony: kis zenekart és Mikulást béreltek, aki meglátogatott az osztályon (Erről bővebben itt írtam.) És még így is volt gond: egy alkalommal bepirosodott a műtét helye, amit szüleim hiába jeleztek az ügyeletes orvosnak, az csak legyintett: "Kicsípte a sebbenzin!". Amikor Tyimoscsenko megérkezett az osztályra, csak rápillantott a sebemre, és rögtön tudta: szepszis... Azonnal műtőfelszerelést kért.
Ellátott, de utána már utaznia kellett haza. Mielőtt repülőre ült volna, bejött a kórházba hajnali háromkor, ahol éppen anyukám vigyázott rám, és azt mondta: szerinte itt nem vagyok biztonságban. Öltöztessenek fel, vigyenek haza, elmond mindent, mi a teendő, gyógyuljak otthon. Így is történt.
3. műtét
Mellem alatt is egy emlék,
elhalványult műtéti heg.
Egy professzor – messzi Moszkvában –
mentette így meg szívemet.(Szonday Szandra: Leltár)
Senki nem tudta, de a tolmács, akit Tyimoscsenko mellé rendeltek, a kormánytól jött, így szem- és fültanúja volt mindannak, ami történt - tudtommal következményei is lettek a dolognak... Ennek tudható be az is, hogy a 3. műtétre - melynek során végre eltávolították a fémlemezt a mellkasomból - a Fiumei úti Országos Traumatológiai Intézetben kerülhetett sor, nagyon jó és nyugodt körülmények között. Egy kétágyas szobában voltam, többnyire egyedül, és bevallom, kevés emlékem maradt erről a pár hétről - talán mert nem ért annyi trauma. Csak néhány dologra emlékszem: egy fiúra furán összenőtt ujjakkal, amint épp műtétre tolják, egy kislányra, akit éjszaka hoztak be mellém medencetöréssel, a szemközti kórteremben lévő idősebb fiúkra, akik néha csúfolódtak, és a szőke hajam miatt Cicciolinának hívtak; de volt egy srác, aki védelmébe vett, és délutánonként együtt számolgattuk a Polski Fiatokat az erkélyről, együtt lestük, mikor érkezik meg szüleim kiwizöld Wartburgja. A fájdalmak, rossz dolgok (ha voltak) törlődtek a memóriámból.
Fölépültem, elkezdhettem az iskolát, és csak egy rózsaszín heg emlékeztetett a műtétre. No meg rengeteg tárgy, amiket mi hoztunk magunkkal Moszkvából (pl. egy bőröndnyi kesztyűbábot, amit aztán az óvodának adományoztunk), vagy Tyimoscsenko hozott nekünk ajándékba. Nagyon megszeretett minket, később is töltött nálunk pár hetet. Az ajándékba kapott háztartási eszközök tényleg olyanok voltak, mint a viccekben: "- Honnan ismerhető fel az orosz mikrochip? - Hát, elég messziről..." Viszont elnyűhetetlenek voltak. Igaz, ha bekapcsoltam a konyhai robotgépet a 8. emeleten, azt még a földszinten is hallották...
Tyimoscsenko nagyon szeretett volna nyugatra emigrálni, nem tudom, végül sikerült-e neki, mert többet nem hallottunk róla. Nem volt már fiatal, felnőtt fia volt, valószínűleg nincs már az élők sorában, pedig jó lenne tudni "gyerekkori megmentőmről". A minket egykor vendégül látó orvosházaspárnak sikerült Németországba menekülnie az összeomló Szovjetunióból, őket később is viszontláttuk, amikor meglátogattak minket, és szomorúan konstatálták, hogy a műtét után súlyos gerincferdülés alakult ki nálam a folyamatos kezelés ellenére. De ez már egy másik történet...
Instagramon is megtalálsz!
Iratkozz fel, kövess, csatlakozz!
