Amikor 2003-ban hónapokig az intenzíven feküdtem lélegeztetőgépen, meglátogatott egyik osztálytársam és jó barátnőm, Vera. Vera Oroszországban született (apja magyar volt, de szülei elváltak, és azóta anyjával Magyarországon élt). Éppen szokásos éves rokonlátogatásáról érkezett vissza, így élményekkel és ajándékokkal megpakolva jött be hozzám. A legújabb zenei CD-ket, egy nagy zacskónyi csokit, cukorkát, és rengeteg fényképet hozott. A képeken egy addig számomra ismeretlen Oroszországot láttam: rendezett, virágos parkok, nagyvilági városok, turistacsalogató helyek... Hát, nem egészen így élt emlékeimben Moszkva.

Az első részt itt olvashatod!

Persze, azóta azt is tudom, bár sokat változott a helyzet, ott sem minden tejjel-mézzel folyó Kánaán, olcsó CD-k ide vagy oda. (És ismét csak nem fogok politizálni.) De az biztos, hogy ma már egészen másként tekintünk Oroszországra, mint a rendszerváltozás környékén, pláne az azt megelőző évtizedekben. És ennek még mi is ittuk a levét, amikor később Timosenko professzor Magyarországra érkezett, hogy további operációkat végezzen rajtam és más betegeken - de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval hosszú ideig a magyarok oroszokhoz való viszonyát a politika határozta meg. Gyerekkoromban mást se hallottam, mint orosz vicceket, és az első olyan kisiskolások közé tartoztam, akik a nyelvtanulás megkezdésekor már választhattak: angolul, németül vagy oroszul szeretnének tanulni? (Egyetlen szülő karikázta be az oroszt, Milán édesanyja, aki szintén orosz volt.)

Az amerikai, az orosz és a magyar utazik a vonaton 1987-ben. Megiszik egy üveg kólát az amerikai, és kidobja az üveget az ablakon.
- Ezt miért tetted? - kérdezik a többiek.
- Mert nekünk ebből sok van.
Egy kis idő múlva az orosz megiszik egy üveg vodkát és kidobja az üveget az ablakon. Megkérdezik tőle a többiek:
- Ezt miért tetted?
- Mert nekünk ebből sok van.
Ezután egy kis idővel a magyar kidobja az oroszt.
- Ezt miért csináltad?
- Mert nekünk ebből van sok.

Az emberek próbáltak szabadulni mindentől, ami a szocialista érára emlékeztette őket, noha ennek vívmányai (pl. a végletekig ronda panelrengetegek, amelyek egyikében én is lakom) máig fennmaradtak. Bő egy évtizednek kellett eltelnie, hogy mindebből kinőjünk, és ne utasítsunk el mindent csuklóból, ami orosz: gimnáziumi osztálytársaim körében reneszánszát élte az orosztanulás, és kezdtük felismerni és értékelni az orosz kultúra értékeit. Manapság sokak számára Oroszország egy izgalmas úticél, kulturális csemege. Sajnálom, hogy a történelem viharai annyi ideig elfedték előlem...

Cirkusz! 

Sajnos, gyerekként nem sokat foghattam fel ebből a kultúrából, és hát nem is az a helyzet volt, amiben nagyon mászkálhattunk, kirándulgathattunk volna. Pedig anyuékat is érdekelték volna a múzeumok, színházak, a történelmi emlékek. Apa rajongott a képzőművészetért, a bútorok restaurálása például különösen érdekelte. Gondolom, barátaink azért elvitték őket egy-két helyre, hogy egy kicsit szabaduljanak a gondoktól, megismerkedtek művészekkel, és anya rengeteg orosz színházi sminkterméket hozott haza (amik akkoriban nagyon jó minőségűek voltak). 

Egyszer engem is elvittek az állami cirkuszba. Ugyan csak egy-két emlékképem maradt a porondon szaladó, feldíszített, fehér lovakról, de ennek ellenére is büszke vagyok erre - ki gondolta volna még akkor, hogy egyszer, cirkuszkutatóként artistáknak tanítom majd az orosz/szovjet cirkusz történetét, és az orosz cirkuszmúzeummal fogok levelezgetni? Az orosz cirkusz világhírű, fantasztikus artistáik vannak, máig nagy presztizsű művészeti ágnak számít a cirkusz náluk. (Ennek történelmi okai vannak: az 1917-es forradalom után a cirkuszt egyfajta ideális népművészetnek tartották, és hatalmas támogatásokat kapott. Európában elsőként itt nyitottak állami artistaképzőt, cirkuszmúzeumot.)

Itt egy angol nyelvű riportfilmet láthattok a szovjet cirkuszművészetről és artistaképzésről, 1965-ből! 

Gyerekként, mint egy szivacs, szívtam magamba az orosz kifejezéseket, szavakat, és a végén már egész folyékonyan tudtam kommunikálni. Szüleim örültek, és később egy csomó orosz nyelvkönyvet beszereztek annak reményében, hogy e tudásom megmarad, és tovább is fejlesztem. Ám a kórházi traumák, és az akkori közhangulat hatására, ahogy hazajöttünk, egyszerűen nem voltam hajlandó többé oroszul megszólalni. Egy kivétellel: amikor újból kórházba vittek, immár itthon, hogy a második műtétet is elvégezzék, megigazítsák a mellkasomba ültetett fémlemezt. Emlékszem, ahogy Timosenko ott állt az ágyam mellett, a tolmácshoz fordult, és műtéti előkészítést kért. Ahogy meghallottam az ismerős szavakat, hirtelen kitört belőlem: "Net, Timoshenko, bol'no, bol'no!" ("Ne, Timosenko, fáj, fáj!")

Szüleim a moszkvai télben. Apa, férfiúi büszkeségből eleinte még sapkát sem akart hordani, de aztán gyorsan rájött, hogy az orosz télben nem érdemes hősködni. Kénytelen volt barátainktól egy usankát kérni, és anyám összes harisnyáját fölvette...

A műtét

Nyelvtudásomnál fogva egész jól elboldogultam a kórházban, jobban, mint a szüleim. Amit nem értettem meg szavakból, azt kis társaimmal elmutogattuk egymásnak. Néha például megjelent az egyik kisfiú az ajtóban sírásra görbülő szájjal, lehúzta nadrágját, és fenekére bökött - ebből tudtuk, hogy jönnek az injekciókkal. :D

A kórházi kosztot már említettem, de nem csak a menü árulkodott az általános szegénységről. Anyámék megdöbbenve látták, hogy az orvosi szobában egércsapdák állnak. Szüleimnek rendre arról panaszkodtam, hogy legyek mászkálnak a szoba falán - de nem legyek voltak, hanem csótányok... Én figyelmeztettem anyuákat, ne használják a barna izét a fürdőben, ami szappannak neveztetik... Ha egy doboz tejet kitettél az ablak két üvege közé, megfagyott... Anyámék persze próbáltak minden tőlük telhetőt megtenni, hogy ne érezzem meg-e szörnyű körülményeket. Pl. apám a szőlőitalos kartondobozból, lufiból, hurkapálcikából kis kertet fabrikált madárijesztővel - mindig kitalált valami mulattatót. Anyuval imádták a gyerekeket, később is, ha tehették - már foglalkozásuknál fogva is - kis színházat rendeztek, játszottak, közösséget teremtettek. Sok szülőt egyébként emlékeim szerint nem engedtek be, gyakran látta anya, hogy a szülők hóba írták üzeneteiket a gyerekeiknek, amit ők az ablakokban, üvegre tapadva próbáltak elolvasni. 

1988 február. Anya, én és szobatársam, Jura a kórházban.

Említettem, hogy anyunak egy időre haza kellett jönnie. Nem tudta, hogy a műtétemre ez idő alatt akartak sort keríteni, és apám, valószínűleg jó okkal, hogy anya ne idegeskedjen feleslegesen, nem szólt neki az operációról. Anya azonban megérezte sok ezer kilométer távolságból is. Egész nap rosszul volt. Amikor este sikerült édesapámat elérnie telefonon (Ó, akkoriban nem volt olyan egyszerű egy távolsági hívás!), rögtön azt kérdezte, jól vagyok? Apu meg csak annyit felelt: most már igen...

A műtét valóban jól sikerült. Timosenko módszere az volt, hogy átvágta az abnormálisan fejlődött csontokat a mellkasomban, majd beültetett egy platinalemezt, ami nem engedte, hogy a csontok ismét rendellenesen forrjanak össze. Ennek a lemeznek nem kellett örökre bent maradnia, csak átmenetileg, majd kivették, azonban esetemben szükség volt egy plusz operációra is, amikor megigazították ezt a bizonyos lemezt. 

Szóval jól voltam, hamar visszanyertem élénkségemet, noha egy ideig gipszből készült fűzőt kellett hordanom, hogy ne tartsam magam görbén, és még később is, itthon textil-fűzőt viseltem, amit anyukámék fűzőgettek rajtam uszoda vagy torna előtt, után.

Oh, gipsz! Beugrott, honnan az "orosz kapcsolat": szállásadóink, Miráék korábban is felbukkantak életünkben, amikor még épp hogy járni kezdtem. Mira ortopéd gyermekorvos volt, speciális gipszcipőcskéket készíttetett lábaimra, hogy rendesen fejlődjenek. Apukám felszerelt a mennyezetre egy rugós babahinta-szerűséget, amiből kilógtak a lábaim. Minden szomszéd csak úgy ismert minket, hogy "azok, akiknél a falról lóg a gyerek". Ez remek találmány volt, mert beleültettek, nem tudtam elmászkálni, viszont nagyon élveztem, csak kutyánk, Negró nem annyira, akit időnként véletlenül fejberúgtam gipszcipőcskéimmel...

Folytatás következik!