A hagyományokat, a kultúrát illetően van egy hatalmas félreértés az emberekben, ami ilyenkor különösen megmutatkozik.
Sokan ugyanis azt gondolják, a kultúrának, és annak különböző területeinek - nyelv, művészet, ünnepek, szokások, stb. - van fejlődési útja, "csúcspontja", egy ideális állapota, és minden változás, ami ezt a rendszert érinti, visszafejlődés, romlás. Mintha egy emberről beszélnénk, aki megszületik, eléri egészségi, szellemi zenutjén, és utána már hanyatlás következik, majd a halál. És ehhez igazodva a legtöbben konzerválni igyekeznek egy adott korszak kulturális állapotát, nem véve figyelembe, hogy amit ők idealizálnak, az egykor szintén újnak számított, sőt, talán a régiek számára hasonlóna megvetendően és botrányosnak.
Holott a kulturával foglalkozó szakemberek szerint értelmetlen fejlődésről beszélni, összehasonltani különböző kutuúrákat, időszakokat. Ami állandó: az a változás.
A világ változik, mi is, a gyerekeink pedig már egészen más közegben nőnek fel, mint mi 30-40-50 évvel ezelőtt. Sok hagyomány feledésbe merült az évszázadok, évezredek folyamán, mert az emberek élete gyökeresen átalakult, pl. nehezebben kapcsolódik a természethez egy panellakásban felnőtt fiatal, így nem igazán fogja magáénak érezni az aratási ünnep hagyományát. Sokkal inkább fogja keresni, ünnepelni az olyan alkalmakat, amikor összegyűlhet családjával, barátaival ünnepelni, bulizni. Lehet, hogy már nem fog tudni azonosulni keresztény vagy népi ünnepekkel, nem fogja tudni, mi az a hamvazószerda, amikor a farsang véget ér, de örömmel fog maskarába bújni november 30-án.
Hogy ez jó-e vagy sem? Az átlagos emberek szempontjából, ha engem kérdeztek, az a kérdés, az illető jól érzi-e magát a bőrében, egyben van ez az „identitása”, boldog-e, kell-e attól félnie, korlátozzák-e, kinézik-e hagyományai, szokásai megtartásakor. Egy muzeológus, antropológus szemével nézve: nyilván szomorú, ha nyom nélkül tűnnek el a hagyományok, nincs, aki ápolja, nem lesz többé elérhető ez a „tudás”, esetleg csak rekonstruálva vagy felvételen – de azt nem hinném, hogy a szakemberek számára önmagában jobb vagy rosszabb lenne egy hagyomány, ahogy a nyelvészek se mondják soha azt, „romlik a nyelv”. Mert a nyelv is folyton változik, és addig működik jól, amíg használói jól tudnak segítségével kommunikálni, megértetni magukat és másokat megérteni. Ha ez idegen szavak behozatalával, új szavak alkotásával (lásd nyelvújítás), és bizonyos kifejezések kikopásával jár, akkor úgy. Ez a lényeg. Ahogy egy ismerősöm írta:
"Én már öreg vagyok ehhez a hallowen ünnephez, tavaly még nem igazán törődtem vele... DE!! Itt az unokám, aki teljesen másképp, más szokásokkal nő fel mint én, de még a fiamnál is másképp.... Szóval, házat feldíszítettük, tök faragás holnap -akkor lesz együtt mindenki-, haladni kell a korral, és bármennyire is szeretném a régi dolgokat, szokásokat, az a fontos, hogy az uncsim boldog legyen!!!
Természetesen ettől még megemlékezünk azokról akik sajnos már nincsenek velünk, elmeséljük Milánnak milyen volt régen, sőt, azért van amit ki is próbáltatunk vele, de tudomásul kell venni, más szelek fújnak.... Ha az unokám boldog, akkor én is az vagyok!!!"
Idén a szülők ismét Halloween-i csokiosztást rendeznek a környéken. Szabadon lehet csatlakozni, a jelentkezők fölkerülnek egy térképre, a gyerekek pedig ezt az útvonalat járhatják be. Tavaly én is részt vettem barátnőm oldalán, nagyon mókás volt, a környék pedig rendkívül hangulatos. Reméltem, hogy idén mi is csatlakozhatunk az új házban a „mozgalomhoz”, nem jött össze. Majd jövőre… Addig teszek egy sétát, a közeli büfében már tegnap nagy készülődés volt: tökfaragás, szellemalakok készítése, pókhálózás. Holnap pedig irány a temető.
Tetszett a cikk? Kérdésed van?
Látogass el hivatalos FB-oldalamra, nézz bele Youtube-videóimba, vagy írj rám e-mailben!
Instán is megtalálsz: @szondayszandra
Képek forrása: 1. hyperallergic.com; 2. pitofrod.blogspot.com; 3. thenotsoinnocentsabroad.com