Rájöttem, hogy még nem meséltem el mindent a szívműtétem után intenzív osztályon töltött napokról, pedig volt még egy-két kalandom, és ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy érdemes kicsit bővebben írnom egy veszélyes szívritmuszavarról, az ún. pitvarfibrillációról (pitvarremegés), mely elég sok embert érint kis hazánkban is. 60 év felett a lakosság 3-5 százaléka észleli az ezzel járó tüneteket, a kor előrehaladtával pedig csak romlik a statisztika: a 80 év felettieknél minden 10. ember szenved tőle.

Szóval eltelt vagy 3 hét a műtét után, és orvosaim úgy döntöttek, addigi helyemről, az intenzív nagyterméből átköltöztetnek egy külön szobába, ahol egyedül én vagyok. Ez bizonyos szempontból jó volt: nyugisabb volt, hiszen nem láttam rá másokra, és ők sem láttak rám (ez különösen mosdásnál, szobavécére kiülésnél volt áldás), nem hallottam a többi gép pittyegését, nem zavartak fel álmomból, ha valakit éjszaka kellett ellátni, stb. Ugyanakkor kicsit elszigetelve is éreztem magam, néha ugyanis jó érzés, ha az ember érzi, hogy vannak körülötte, rendszeresen látja az ápolókat, orvosokat. Így többnyire csak pár pillanatra láttam őket, ha elsuhantak az ajtó előtt, vagy valami gyógyszerért, eszközért bejöttek a szobámba. És persze, ha célirányosan hozzám jöttek. 

Napról-napra jobban lettem, sokat üldögéltem, írtam, segédlettel már sétálgattam is. Aztán egyik délelőtt, amikor reggeli után a székben ejtőztem, beütött a krach. A szívem, amivel a műtét óta semmi bajom nem volt, elkezdett furcsán dobogni. 

Nehéz leírni, pontosan mit éreztem: nem fájdalmat, nem hagyott ki a szívem, inkább, mintha nagyon gyorsan remegne. Ijesztő volt, nem akart elmúlni, teljesen lebénított a félelem. Szóltam egy ápolónak, aki rögtön riasztotta a dokikat. Lefektettek, látták, hogy a pulzusom nagyon magas. Hozták az EKG-gépet, és megszületett a diagnózis: pitvarfibrilláció.  

Jó esetben lehet, hogy csak felborult az anyagcsere-háztartásunk: keveset ittunk, túlhajszoltuk magunkat, szervezetünk nem jutott hozzá a szükséges ásványi anyagokhoz, stb. Egyik orvosom is mesélte, hogy bizony tapasztalta már a tüneteket magán egy durvább munkahét után. (Ez az paroxismalis pitvarfibrilláció, amikor a tünetek kezelés nélkül is megszűnnek max. 7 napon belül.) Ám komolyan kell venni a dolgot: ha a tüneteket tartósan, heteken át fennmaradnak (perzisztens vagy permanens pitvarfibrilláció), forduljunk kardiológushoz, hogy kivizsgálja, mi áll a háttérben, majd kezelést javasolhasson (többnyire gyógyszeres vagy elektromos kardioverzió). Vizsgálatnál általában kap az ember egy ún.  Holter-t, ami 24 órán keresztül figyeli a szívritmusunkat.

Az alábbi vicces videón kardiológusok mutatják be táncos formában, hogyan is néz ki egy-egy szívprobléma, köztük a pitvarfibrilláció.

Nem szabad legyinteni a dologra, hogy "majd elmúlik", mert a pitvarfibrilláció következtében megváltozik az áramlás a szívpitvarban, ami kedvez a vérrögök kialakulásának! A vérrög pedig agyi keringési zavarhoz, stroke-hoz is vezethet. Ha ennek tüneteit tapasztaljuk magunkon vagy máson, azonnal hívjuk a mentőket! 

Aki pedig valamilyen krónikus megbetegedésben szenved, az különösen figyeljen oda, rendszeresen keresse fel a kardiológiát, mivel a pitvarfibrilláció nem feltétlenül jár mindig a szokásos tünetekkel, lehet, hogy nem is vesszük észre, csak a következményeit. A rendszeresen végzett EKG-vizsgálat azonban kimutatja, ha baj van.

Mi történt az intenzíven? 

A dokik és ápolók nagyon nyugodtak voltak, igyekeztek nem rám hozni a frászt, nem éreztették, hogy nagy baj lenne, bár azt kérték, aznap már ne egyek semmit, mert előfordulhat, hogy ki kell ütni. No nem arra gondoltak, hogy pofán verjenek, hanem szívritmuszavarok esetén előfordul, hogy altatásban - mint újraélesztésnél - defibrillátorral kiütik az embert. Az egész olyan, mintha nyomnának egy reset-gombot, újraindítva a motort, és ez többnyire hatásos is. (Barátnőm édesanyjánál már nem egyszer alkalmazták.) Persze azért nem lett volna jó, ha frissen műtött betegként, légzési problémákkal újból altatni kell és kisütögetni a szívemet...

Elsősorban próbálták gyógyszeresen kezelni a dolgot. Volt olyan is, hogy egy doki egyszer csak bejött, majd két ujjal a nyakam tövében erősen nyomott egy pontot pár másodpercig. Állítólag ott is van egy olyan ideg, az ún bolygóideg (X. agyideg, nervus vagus), amely egyike annak a két idegnek, mely az  agyból érkező "parancsokat" a szív felé közvetíti. Ennek ingerlésével olykor rendezhető a ritmuszavar. Hát, most ugyan nem jött be, de egy próbát megért. 

Este még mindig sok doki sürgölődött körülöttem. Megnézték ultrahanggal is a szívemet, de szerencsére nem találtak semmit. Konzultáltak a sebészemmel is. Altatásra végül nem került sor, lassan kezdtem reagálni a gyógyszerekre, és másnapra kutya bajom sem volt. Persze, egy ideig még figyeltek, gyógyszereztek, és pihentettek: aznap ismét fekve mosdattak, és nem engedték, hogy kiüljek, hiszen a pulzusom még sokáig az egekben volt.  

Szóval így jártam, kicsit rám jött a para, hiszen addig minden szépen és jól alakult. Nagyon megijedtem, hogy mégis van valami szövődménye a szívműtétnek, de lekopogom, minden rendben. Köszönöm a dokiknak és ápolóknak, hogy ilyen gyorsan, rutinosan és nyugodtan kezelték a helyzetet! Gyógyszert még szedek a dologra, de csökkentett mennyiségben, remélem, ősszel már le is állhatok vele. Legyetek jók, és figyeljetek a jó öreg ketyerére!