Minap egy női magazint lapozgatva akadtam egy rövid cikkre, ami arról szólt, hogy manapság egyre több család választja azt, hogy a gyermekük magántanulóként végezze el az iskolát: Amerikában például több mint 2 millió család döntött úgy, hogy kiveszi csemetéjét az iskolából. Szó volt az ezzel kapcsolatos előítéletekről is. Gondoltam, megosztom tapasztalataimat és gondolataimat, hiszen jómagam 6 éven keresztül magántanulóként jártam iskolába.

Hogy "jártam", azt nem véletlenül írtam, ugyanis nem kell, hogy a diák teljesen elszakadjon az iskolától.  magántanulóként is látogathatja az órákat, ha szeretné - én is így tettem. De erről még később részletesebben beszélek. 

Miért lesz valaki magántanuló?

Általában nem sok magántanulóval találkozik az ember, és ezért többnyire azt gondolják róluk, hogy 1. sport- vagy művészi karrier miatt nem tudnak suliba járni, szóval amolyan "csodagyerekek"; 2. a gyerek súlyos betegséggel küzd, gyakran van kórházban, mozgássérült; 3. a viselkedési problémák miatt tanácsolták el a diákot a suliból; 4. a szülő nem elégedett az oktatási rendszerrel, alternatív megoldást keres. De azt kevesen tudják, hogy igazából bármelyik család dönthet úgy, hogy a gyermek magántanulóvá váljon - ez törvényben rögzített jog. Kell hozzá egy befogadó iskola, egy szakértői vélemény, és persze támogató otthoni környezet.

Az én sztorim

Én azok közé tartozom, akik betegségük miatt váltak magántanulóvá (igaz, a zenei képzésem is elég sokat vett ki belőlem - konzervatóriumba jártam zongora szakra). Az általános iskola első hat évében úgy jártam suliba, mint bárki más - kivéve, hogy gerincferdülésem miatt folyamatosan műanyag korzettet kellett a ruhám alatt hordanom, és délutánonként különóráim mellett gyógytornára, úszásra jártam. Ám a gerincem a kezelések ellenére nem javult, és anyám kétségbeesésében felkereste régi gyógytornászomat, Márta nénit, aki látta, hogy nagy a baj. Végül azt javasolta, hogy járjak hozzá tornára minden nap. Viszont egyes napokon délelőtt rendelt, így végül anya összeült osztályfőnökömmel, Csöpi nénivel, és átbeszélték a dolgot. Így döntöttek végül amellett, hogy hetedikesként magántanuló legyek. 

Jómagam nem akartam teljesen elszakadni az osztályomtól, az iskolától, így sok órára így is bejártam. Ráadásul sokszor könnyebb volt év közben megírni a dolgozatokat, mint egy nagy vizsgát tenni év végén, könnyebb volt megérteni egy-egy nehezebb anyagrészt (amúgy is könnyen tanultam, ha figyeltem az órán). De már maga az is jó volt, hogy nem kellett többkilónyi tankönyvvel rohangálnom nap mint nap, vagy 0. órától délután 2-3 óráig is bent maradnom. Ekkor ugyanis már nagy fájdalmaim voltak, és alig kaptam levegőt...

Szóval megvolt a magam órarendje, amibe szerencsére sok pihenőidőt is tudtam iktatni (emlékszem, ha csak 30 percnyi időm volt otthon, lefeküdtem olvasni), miközben a közösség része maradtam: jelen voltam az ünnepségeken, elmentem az osztálykirándulásokra, és a többiekkel együtt ballagtam el. Aztán jöttek a gimnáziumi évek - és a gerincműtét... 8. év végén derült ki, hogy a műtét nem halasztható, és az is, hogy nem Magyarországon fog sor kerülni rá. 

Gimnáziumi évek

Bár ugyanabban az iskolában (a Fazekasban) folytattam a tanulmányaim, és több korábbi osztálytársam is velem tartott, sok új ember vett hirtelen körbe. Az első év mozgalmas volt: ekkor kaptuk meg az engedélyt a külföldi műtétre, folytak a lázas előkészületek. Az osztálytársaim nagyon aranyosak voltak, egy hatalmas plüsskutyával  búcsúztak el tőlem, amikor végre Németországba utaztam. Sokan tartották velem kint is a kapcsolatot. Azonban a gyógykezelés elhúzódott: nyár elején mentünk ki, és végül csak decemberben hagyhattam el a kórházat... Én viszont nem akartam évet halasztani, így félév alatt pótoltam be a lemaradásomat. Kialakult egy kis baráti kör, melynek tagjaival sulin kívül is sokat lógtam együtt, és jegyzeteltek, segítettek nekem, ha kellett. (És őket láttam meg először az ágyam mellett, amikor az egyetemi évek alatt egy súlyos tüdőgyulladás miatt lélegeztetőgépre kerültem, és először magamhoz tértem...)

Apropó: Németországban volt külön tanulószoba a suliban, és az ottani tanárok időnként megpróbálkoztak azzal, hogy a német nyelven kívül másra is oktassanak, de nem nagyon volt kedvem németül matekot tanulni. Viszont egyik betegtársam a kórházban érettségizett le: a "játszószobában" tartott ünnepi ebédre én is meghívást kaptam - ahogy a gyerekosztály többi tagja is.

Felépültem, de magántanuló maradtam, továbbra is szinte naponta jártam tornára, a zongorázást is folytattam. És be-bejártam az órákra, főleg azokra, amik leginkább számítottak nekem, ill. fakultációkra. A tanáraim legtöbbje nagyon készséges volt, ha kellett, különórákat tartottak nekem, korrepetáltak, vagy felkészítettek a nyelvvizsgára. Alkalmazkodtak hozzám, mikorra tudok felkészülni egy-egy anyagrészből, jegyzeteket, könyveket adtak.  Irodalomból egy országos tanulmányi versenyen is sikerrel indultam, és végül a többiekkel együtt érettségizhettem le.

Mi kell hozzá?

Az biztos, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy magántanuló legyen. Azt gondolom, erre kell egyfajta érettség, önállóság. Velem ebből a szempontból nem volt gond, hiszen mindig osztályelső voltam, könnyen tanultam, és szerettem olvasni, jegyzetelni. Fontos, hogy még alsós koromban olyan tanáraim voltak, akik nagyon jó skilleket adtak át, megtanítottak tanulni. Hogy ez mennyire fontos, akkor tapasztaltam meg, amikor én is elkezdtem gimnazistákat oktatni, és rájöttem, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni a tananyaggal, mert senki nem mutatta meg nekik, hogy dolgozzanak fel valamit, hogyan találják meg a legjobb tanulási módszert maguk számára.

Szóval a magántanulósághoz kell, hogy komolyan vegyük a tanulást, ne linkeskedjük el, és önálló munkára is képesek legyünk, pl. be tudjuk osztani az időnket, a tananyagot. Jó esetben sokat segítenek a szülők, a magántanárok, de még így is eléggé magára van utalva a gyermek.

Előnyök

De éppen ebben rejlik az egyik előnye is: amikor pl. megkezdtem az egyetemet, nagyon sokat segített az, hogy már hozzászoktam az önállósághoz. Összeállítani az órarendemet, önállóan feldolgozni az anyagot, felkészülni a vizsgákra. Bizony, sokan nehezen álltak át társaim közül  "az új rendszerre". Itt már nem fogta senki a kezüket, nem volt olyan szoros kapcsolat tanár és diák között, mint a gimiben. Az első szemesztertől kezdve felnőttként kezeltek minket, és a legtöbb oktató eléggé nehezen viselte, ha "amatőrködtünk", és nem végeztük el a kiadott feladatot, legyen az anyaggyűjtés, csoportmunka, kiselőadás vagy más. 

Azért is szerettem magántanuló lenni, mert így alkalmam volt sok olyan programra elmenni, amire amúgy a suli miatt nem tudtam volna, jóval több időt tudtam édesanyámmal tölteni. Nyilván ez a dolog nagyban függ a szülők, családtagok munkájától, de nekem szerencsém volt: anyu színésznő volt, így elég rugalmas volt az időbeosztása. Szerettem otthon ebédelni: ilyenkor szépen megterítettünk, és együtt fogyasztottuk el anya főztjét. Akkoriban gyakran dolgozott utazótársulattal, így, ha befértem a társulat kisbuszába, akkor én is mentem velük "tájolni". De ott voltam a próbákon is. Segédkeztem a színpad körül, súgtam, néha statisztáltam is. Szerettem a felnőttek között lenni, és imádtam a színházat. Időnként anyuval külön autóval mentünk, hogy előadás után körülnézhessünk a városban, sőt, anyuval külön műsorunk is volt, így karácsony előtt, anyák napján gyakran kettesben is felléptünk. Ezek révén pedig sok olyan ismerettel, tapasztalattal gazdagodtam, amivel a suliban nem találkoztam volna.

Azt gondolom, ez az életmód nagyon felszabadító tud lenni azon gyerekek számára, akik valamiért rosszul érzik magukat a suliban, pl. túlságosan stresszes számukra a napi felkészülés, a teljesítménykényszer (esetleg más tempóban, lassabban haladnak, ami nem jelent feltétlenül tanulási nehézséget); vagy nem tudtak beilleszkedni a közösségbe. Sajnos, sokszor rejtve marad a szülők és tanárok előtt is, hogy mennyit szenvednek gyermekeik a többiek kiközösítése, zaklatása (bullying) miatt, vagy mert nem jó az osztály, az iskola légköre valamiért. Ilyenkor nem csak az lehet megoldás, ha valaki másik iskolát választ, hanem az is, ha magántanulóvá válik.

Hátrányok

Persze, hátrányai is lehetnek a dolognak. Mint írtam, nem mindenki alkalmas arra, hogy magántanulóként jól vegye az akadályokat. Attól is sokan félnek, hogy a diák így kikerül kortársai közül, elszeparálódik, magányos lesz. Az is előfordulhat, hogy a többiek ferde szemmel néznek majd rá, hisz "kivételezett" gyerekké válik, aki otthon maradhat, nem kell velük együtt a suliban szenvednie. nem feltétlenül látják majd a magántanulósággal járó nehézségeket, és a suliba járás előnyeit. Így aztán nagyon nem mindegy, a szülők, vagy maga a gyerek ezt mennyire igyekszik, tudja kompenzálni. Én nem éreztem úgy, hogy kiszakadtam volna a közösségből. Voltak olyanok, akiknek nem tetszett a dolog, de mindig voltak olyan osztálytársaim, akik barátokká váltak, segítettek, ha kellett - és a mai napig számíthatok rájuk. Ahogy sok tanárommal is mai napig tartom a kapcsolatot. 

Más hátrányát én nem tapasztaltam meg a dolognak. Nyilván vannak buktatói - van, akinek nem jön be a dolog, pl. mert kell a folyamatos tanári vezetés, ellenőrzés. Amikor az artistaképzőben tanítottam, ahol a gyerekek egész napját lefoglalták a szakmai és közismereti órák, bizony láttam, hogy sokan nem tudtak teljesíteni, amikor végül külföldi ösztöndíj vagy turné miatt magántanulóvá váltak. Szóval ez is benne van a pakliban.

Annyi bizonyos, szerintem nem kell elzárkózni a lehetőségtől: aki élni tud vele, annak nagyon hasznos lehet, azonban alaposan át kell beszélni, meg kell tervezni a családban, és nem árt, ha az iskola, a tanárok hozzáállása  is támogató és rugalmas. 

Kövess, írj, csatlakozz! Instán is megtalálsz!

Képek: bookriot.com (1); pixabay.com, pexels.com