Reméltem, hogy egy ideig nem kell orvosi témáról írnom, főleg nem a saját kórházi kalandjaimról, de ember tervez - Isten végez. A hétvége izgalmasra sikerült, csak nem úgy, ahogy gondoltam... Végül a szombat estémet a sürgősségin töltöttem, és filmnézés, punnyadás helyett újabb tapasztalatokkal gazdagodtam. 

Láthatatlan vonatok

Karinthy "Utazás a koponyám körül" c. írása jutott eszembe, amikor azt írta: "mint mikor a lokomotív kerekei lassan nekilódulnak, aztán hangosan zakatolni kezdenek, mellettünk szalad el a vonat, aztán továbbfut, a zakatolás halkul..." Hát, ez a rosszullét is olyan volt, mint amikor a semmiből berobog a gyorsvonat, aztán, mintha semmi nem történt volna, tovarobog, eltűnik, csak az ember feje zúg a hangos zakatolástól még egy ideig.

Vasárnapra vártam a barátnőmet, így szombat délután takarításba kezdtem. A fürdőszobával kezdtem, és körbelocsoltam sósavval. Próbáltam nagyon ügyelni rá, hogy ne keveredjen semmi mással. Leöblítettem mindent, és haladtam (volna) tovább, épp a teraszt vettem kezelésbe porszívóval, amikor egyszer csak összeugrottak a szemeim, nem tudtam fókuszálni velük, bebandzsultam. Szédülni kezdtem, és rögtön arra gondoltam, hogy mégis érintkezett valamivel a sósav, klórgáz képződött, és az okozza a tüneteket. (Később elmagyarázták, az ilyesmi egészen más tünetekkel jár, gáz csípi-marja a szemet, légutat.) Szerencsére Viktor otthon volt, a tálalószekrényre támaszkodva kiabáltam neki, hogy hívja a mentőket. Betámogatott a hálószobába, ahol lefeküdtem, föltettem arcomra az oxigénmaszkot, Viktor pedig a mentők tárcsázása után kereszthuzatot csinált, még mindig arra gyanakodva, hogy a sósav a bűnös. Eközben ugyan a látásom már helyreállt úgy-ahogy, viszont az egész jobb oldalam lezsibbadt, miközben fájdalmasan lüktetett a fejem bal oldala. Ez már nagyon ijesztő volt, eszembe jutottak azon barátaim, ismerőseim (sajnos legalább 4-5 érintett volt a környezetemben), akik stroke-ot kaptak, és fél oldalukra lebénultak. Az is ott cikázott az agyamban, hogy a nőknél az ilyesmi sokkal nehezebben gyógyul, gyakrabban érinti a beszédközpontot. Remek. A szavakból élek. Mi lesz velem...?

Idővel kicsit jobban lettem, Viktor kitámogatott a kertbe, biztos, ami biztos, ott tiszta a levegő. Mivel egy ideje a nyaralónkban lakunk, Pesttől 20 km-re, a mentő Szigetszentmiklósról indult értem, és bizony jó 20 perc is eltelt, mire ideért... Elég elkeserítő belegondolni, milyen hátrányban vannak a vidékiek (pláne a tanyán élők), ha vészhelyzet van. Rémisztő volt a gondolat, mi van, ha sokkal súlyosabb az állapotom...? Aztán megérkezett a mentő, szerencsére addig már egészen jól voltam, bár az oldalam még zsibbadt, és bizonytalanul lépkedtem. Elindultunk Pestre.

Szombat esti láz a sürgősségin

Az Üllői úti sürgősségire kerültem, az új épületbe, ami amúgy - ironikus - 10 perc sétára van pesti lakásunktól. Itt még nem jártam, nem mintha vágytam volna rá. Azonnal bevittek, egy hölgy kikérdezett, majd átadott az ügyeletes doktornőnek. Egy mackós testalkatú "nővérfiú" vért vett az artériámból (hihetetlenül ügyesen szúrt, észre se vettem). A véroxigén és a CO2-szint a szokásos volt, mondtam, ezen ne lepődjenek meg; az INR-szintem viszont a béka feneke alatt volt...

Ez az, amit állandóan kontrollálni kell azoknak, akik véralvadásgátlót (pl. Syncumart) szednek, mint én is. Ha ennek értéke nem 2,5-3 közé esik, akkor megnőhet az esélye a vérrögképződésnek, ami, ugye, okozhat zűrt (nem kicsit). Alapesetben nem kellene szednem ilyesmit, de miután műbillentyűt ültettek be, emiatt kötelező, mivel a billentyűn apró véralvadékok képződhetnek és szakadhatnak le. Valószínűleg most is ez történt.

A doktornő (idősebb, amolyan komoly nagymama típus - mint megtudtam, Gertrúdnak hívták) alaposan megvizsgált, ujjait mozgatta előttem, kövessem szemeimmel, ütögetett, bökdösött, becsukott szemmel kellett az orromat megérinteni - szóval a szokásos neurológiai állapotfelmérés. Aztán már gurítottak is tovább koponya CT-re. A nagyüzem még láthatóan nem indult be, nem sokan voltak rajtam kívül. 3 óra körül lettem rosszul, valamikor 4 után toltak be az osztályra. Amikor CT után elhelyeztek az őrzőben, rajtam kívül csak egy idősebb néni foglalt ágyat. Persze, aztán lassan egyre több beteget hoztak, megtelt a terem, de minden nagyon nyugis volt, rendezett, az ápolók maximálisan kedvesek voltak. "Maci nővér" is megtalált egy EKG-ra, aztán újabb CT-re toltak, ahol már kontrasztanyagot is kaptam. Hoztak, vittek, pörögtek az események. Megvizsgált egy neurológus is, de az enyhe zsibbadáson kívül más problémát nem talált. 

Eközben próbáltam pihenni, mert rettenetesen elfáradtam. A mentőben magammal hoztam kis "lélegeztetőgépemet", a BiPAP-készüléket, így fölhelyeztem a maszkot, és csukott szemmel próbáltam lazítani. Nem éreztem, hogy elaludtam volna, mindent hallottam magam körül, és a legkisebb történésre is kinyitottam a szemeimet, mégis álmodtam, mindenféle korábbi, zavaros kórházi álomképem előjött. Ébrenlét és álom határán lebegtem folyton. Ráadásul a memóriám is törlődött időnként, a dokinak nem tudtam megmondani a nevét annak a gyógyszernek, amit vagy 10 éve szedek, Facebook-on csodálkozva olvastam vissza koradélután kirakott posztomat anyuról - olyan volt, mintha nem is én írtam volna. Ez elég ijesztő volt. 

Végül kardiológussal történt konzultáció után este 9 körül szabadon bocsátottak. A CT-vizsgálatokon semmilyen eltérést nem találtak. Megemelték a Syncumar-adagomat, még ott, a doktornő előtt lenyeltem a 3 tablettácskát, aztán irány haza... Egész nap alig ettem valamit, semmi másra nem vágytam, mint egy nagy adag kajára és az ágyra. Viktorral beültünk egy gyorsétterembe, elveimet felrúgva hatalmas adag hamburgert tömtem magamba, amit málnás shake-kel öblítettem le. Posztoltam még egyet, hogy jól vagyok, időközben rengetegen aggódtak miattam, írogattak Messengeren. Közben lakhelyünkön egy félreolvasás miatt az a hír terjedt szét a szomszédsági távirati irodában, hogy "félreléptem", lábamat törtem, ami mókás volt. A vasárnapot végigaludtam. 

De mi történt?

A záróra végül az került diagnózisként:  "Átmeneti agyi ischaemiás attak (TIA)"

Az iszkémia az agy vérellátási zavarát jelenti: az agy egy része nem kap elég vért, emiatt romlik vagy meg is szűnik az adott terület oxigénellátása (ill. más tápanyagok sem jutnak el) - ekkor jelennek meg az ideggyógyászati tünetek. Mivel az agyi szövetek különösen érzékenyek az oxigénhiányra, súlyos esetekben megindul a szövetek elhalása.

A TIA esetében átmeneti zavarról van szó, azaz a tünetek 15-20 perc múlva elmúlnak, és éppen ez a baj. Ugyanis az a helyzet, hogy az ilyen mini stroke-ot sokan félvállról veszik. Miután rövid ideig tart, és aztán panasz nélkül elmúlik, a betegek nem fordulnak orvoshoz, elbagatellizálják, vagy inkább félelemből - tartva a nagyobb bajtól - nem vizsgáltatják ki magukat. Pedig a TIA egy nagyobb agyi katasztrófa előszobája lehet, és ha felderítik az okait, akkor nagy eséllyel megelőzhető egy komolyabb stroke, ami akár egy életre ágyhoz kötött beteggé teheti az embert. 

Az okokat tehát muszáj felderíteni, mivel több betegség is állhat a háttérben. Lehet szűkület az ereken (pl. a nyaki főverőeren), a vérrög származhat érelmeszesedésből, ill. a szívben is kialakulhat különböző betegségek, pl. pitvarfibrilláció miatt, és a szívsövény hiánya is növeli a kialakulás kockázatát.

A tünetek különbözőek lehetnek, az érintett területek szerint tapasztalhatunk beszédzavart, látáskiesést, zavartságot, szédülést, előfordulhat ideiglenes látásvesztés, memóriakiesés (eközben a beteg tudata tiszta maradhat). A leggyakoribb TIA az, ami nálam is jelentkezett, amikor a beteg egyik oldala elzsibbad, elgyengül. Ilyenkor az agyi mozgatókéreg területén keletkezik vérellátási zavar, ami azzal is járhat, hogy az egyik oldal végtagjainak, az azonos oldali szájzugnak a mozgása elmarad. (Ezzel kapcsolatban gyakran kerengenek a neten különféle egyszerű tesztek, amivel gyanú esetén ellenőrizhetjük a beteg állapotát).

Mint írtam, esetemben nagy valószínűség szerint a műbillentyű és az alacsony INR-szint okozta a gondot. Teljes bizonyossággal nem lehet kijelenteni, mondta hétfőn szívsebészem, amikor leültünk átnézni a zárójelentésemet, de ilyenkor a legrosszabbat és legvalószínűbbet kell feltételezni. Mint a véres székletnél: először rákra gondolnak, azt zárják ki, és az esetek nagy részében aztán kiderül, egy aranyér okozta a tüneteket. (Kicsit a Dr. House-ban éreztem magam, én kiegyeztem volna a biztos tudattal, hogy egy elszabadult vérrög okozta a problémát.) Egyébként más műbillentyűs ismerősöm is számolt be ilyenről. Mindenesetre csütörtökön újabb vérvétel és egy UH-vizsgálat vár még rám. Vigyázzatok magatokra!

Tetszett a cikk? Kérdésed van? Csatlakozz FB-csoportomhoz, látogass el hivatalos FB-oldalamra vagy írj rám e-mailben! 

Képek: 1. "Neuroanatomy” by Jonathan Calsolaro (INPRNT); 2. Josh Cochran; 3. pixabay.com; 4. Christopher Ryan.