Ember lánya szerintem még nem örült ennyire kapának és láncfűrésznek, mint én. Múlt héten bevetettük magunkat egy barkácsáruházba ("a bölcsész elszabadul"), hogy felszerelkezzünk ezzel-azzal kicsiny kertünk, házunk rendbehozatalához, bepótolandó az elmúlt évek mulasztásait. 

Ugyanis édesanyám halála óta nem sok energiát fordítottunk a telekre, aminek persze több oka is volt. Egyrészt anya fogott össze mindent, ő szervezte a teendőket, ezzel sok terhet levéve vállamról. 60 év felett is hihetetlen energiával menedzselte a két párhuzamos háztartást. Halálával kiszaladt lábam alól a talaj, meg kellett tanulnom a felnőttként élni, felelősséget vállalni mindenért. (Nem mondom, hogy teljes mértékben sikerült, de alakul a molekula.) Aztán ott volt a lustaságunk és eltérő életritmusunk is: párommal kicsit elkényelmesedtünk, és bár a nyarakat a telken töltöttük, egyre később költöztünk le. Míg anyuval tavasszal, ősszel is a hétvégi házban töltöttük a hétvégéket, ünnepnapokat, most előfordult, hogy júliusban dugtuk le először az orrunk. Amikor persze már a kertkapun sem lehetett bemenni a derékig érő gaztól... (Kezdődhetett a valódi Plants vs Zombi.) Anya tudta, mikor kell metszeni, áthívni Pista bácsit permetezni, stb. Én, mintha sosem éltem volna vele egy háztartásban (mármint anyuval), szépen elfelejtettem ezt a tudást. Végül jött a szívbetegségem, a várakozás a műtétre, a felépülés... Hiába voltunk lent jóval többet, mint korábban, hiába szerettem volna ténykedni a kertben, egyszerűen nem volt hozzá erőm. (Igaz, korábban is inkább csak az irtás jelentette nálam a kertészkedést.)

Épül a nyaraló - igen, még kispolskink volt... 

Az is közrejátszott töketlenkedésünkben, hogy gépparkunk mérete szánalmasan lecsökkent. Amíg apa élt, mint műszaki szakembernek, mindene volt, az ütvefúrótól a körfűrészig (egyszer le is darálta vele az ujját az orrom előtt). Amikor azonban meghalt, a gépek felszívódtak: apa ugyanis roppant jólelkű volt, aki kölcsönkért valamit, annak rögtön segített - ám sokan úgy gondolták, halála után annyira nem fontos sietni a szerszámok visszaadásával... Volt, akinek akkor jutott hirtelen eszébe, hogy a nála lévő fúrót apuval közösen vették, és csak 5000 forintért cserébe volt hajlandó nagy nehezen visszaadni... Sok gép pedig tönkrement, és nem volt pénzünk újat venni, mi is csak kölcsön kérni tudtunk valamit egy-egy alkalomra, vagy segítséget hívni a szereléshez. Viktor ráadásul nem sok vonzalmat érzett ahhoz, hogy műszaki dolgokkal bíbelődjön (nem véletlenül hagyta ott a nyomdaipart a filozófia kedvéért), szóval nem az a típus, akit karácsonykor le lehet venni a lábáról a legújabb akkus csavarhúzó-modellel. De most ezen ő is változtatni akar.

A hétvégi telkek vonzereje

Amikor szüleim megvették a telket a 80-as évek elején, épp hogy felosztották a területet. Először még nem is lehetett megvenni, csak örökbérletet kötni, és kikötötték, hogy csak könnyen elbontható faházakat lehet építeni. Ezt persze sokan nem tartották be, és rögtön hatalmas építkezésekbe fogtak; pl. szomszédainktól is évekig szenvedtünk, míg felhúzták a böhöm nagy téglaépületet. Apuék egy kis csehszlovák Éva-rönkfaházat hozattak, azzal is boldogok voltak. (Sokan pedig a gyárból fusizták össze az építőanyagokat jellegzetes, szocialista kockaházaikhoz.) Azóta felnőtt egy-két generáció, és a régiek közül sokan végleg kiköltöztek - köztük úgy tűnik, mi is. Nem véletlenül.

Sok fiatal pár, család vett itt telket, akik örültek, hogy közel Pesthez egy tó partján tölthetik a nyarakat gyermekeikkel. Komoly, összetartó társaság gyűlt itt össze, gyerekkori barátaimmal azóta is tartom a kapcsolatot. (A bázis a Bori néni vezette Kék tó büfé volt, ahol mindig volt Leo jégkrém és zárás után is kaptál egy pohár bort, egy szelet zsíros kenyeret.) És az emberek persze kiélhették végre kertészkedő ösztöneiket is. A strandolás, a horgászat mellett a kert csinosítgatása volt a legkedveltebb időtöltés. Apu kreativitásával a házon belül és kívül is egyedit hozott létre: például a színházból hozott leszanált díszletelemekből épült a szaletli; a homokozó fölé fehér csövekből kalitkát szerkesztett, amibe egy mesedarab tyúkot formázó kapuján lehetett bemenni. (A képen én vagyok látható a virágzó meggyfán.)

Anyuék élvezték, hogy végre van egy kis földdarab, ahol gazdálkodhatnak - persze hobbi szinten. (100 négyszögölön nem is lehetett volna nagy munkálatokba fogni.) Ültettek pár gyümölcsfát: főleg meggyet, szilvát, egy időben volt eper, málna (a málnatermelést és eszményi málnahab előállítást amúgy Olgi is Csuti barátnőm nagymamája végezte), a kocsibeálló fölé apa szőlőlugast húzott. Nagyon büszkék voltak a termésre, volt, hogy vittem magammal a suliba az osztálynak is szőlőt, a meggyből anyuék bort készítettek, pálinkát főztek. Lett füge-, egres- és ribizlibokrunk is, igaz, utóbbi gyümölcsöket savanykás ízük miatt annyira nem kedveltem. Anya viszont híres volt a környéken rózsaszín, krémes gyümölcsleveséről, amibe minden kerti adományt belefőzött. Ja, és a befőtteket se feledjük: a sűrű, sötét szilvalekvárt, az alkoholos meggybefőttet, amiből a szilveszteri bóléba is bőven jutott (máig előttem van a kép, ahogy anyám kis sámlin ülve a kertben, nyakig pirosan a meggylétől meggyet magoz) és a barackkompótot, amihez a "gumibarackot" a Kiskunlacházi gyümölcsösökből szereztük be. A meggy egyébként olyan bőven termett, hogy egy fáról 80-100 kilót leszedtünk - lakótelepi szomszédaink szívesen átvették pár száz forintért. Mára sajnos sok fa elöregedett vagy kipusztult, különösen a "tűzelhalás-járvány" (Erwinia amylovora) okozott sok kárt jó 20 évvel ezelőtt. Az utolsó szilvafákat nemrég vágtuk ki. Újabbakat azonban nem tervezünk ültetni: elég az az egy szem meggyfa és ringló, ami van. 

A tettek mezején

Most viszont erős bennünk az elhatározás, hogy változtassunk. A tettek mezejére léptünk, hogy ne mindig a szomszéd fűje legyen zöldebb (hanem legyen végre legalább újra fű a kertünkben). Már van láncfűrész, fúrógép, talicska, vettünk kerítésléceket, mert Lizi kutyánk, aki legalább felerészben egy hód génállományával is rendelkezik, többször is sikeresen lebontotta a kertkaput, hogy utánunk szökhessen. (Szerinte biztosan örökre el akartuk hagyni, amikor átmentünk a szomszédhoz. Ha a drága, faragott léceket is megcsócsálja, szerintem ágyelő lesz belőle.) Nem kell túlgondolni, veteményezni nem fogok, bár az is jó móka: kiskoromban anyuék futtattak babot a kerítésre, időnként volt borsó, paradicsom, padlizsán, hogy az esti vacsorákhoz legyen ez-az, de anyuék sem vitték túlzásba, inkább a gyümölcsfákra összpontosítottak. Fűszernövényeket tervezek ültetni, legalábbis az egyik sziklakertbe, olyasmiket, amik aztán burjánozhatnak kedvükre: levendulát, bazsalikomot, talán szerzek kakukkfüvet is, imádom az illatát, és talán még valahol akad 1-2 tő citromfű is a kertben. (Mindehhez persze palántáznom is kell majd, ami szintén nem tartozott eddig mindennapi tevékenységeim közé, szóval kalandos lesz.)

Az is motivál, hogy "más értelemben" is zöldebbé váljon a kertünk. Hiszen ma már nem csak napelemes kerti lámpákat lehet kapni, hanem pl. napfénnyel működő, mozgásérzékelős reflektort, tavacskába való csobogót, szökőkutat is. Jó lenne föleleveníteni azt  a gyakorlatot is, hogy anyuék fekete, összetekert slagban, később tartályban melegítettek vizet a napon, és a kerti zuhanynál öblítettük le strandolás után magunkat. A komposztálót, régi vágyamat pedig az imént rendeltem meg.

Szóval lelkesek vagyunk: az első szolárlámpát már sikeresem felfúrtuk a falra, és nem dőlt össze a ház. Remélem, lesz erőnk, időnk (és pénzünk) az épülésre, szépülésre. Van mit behoznunk!

Írjátok meg véleményeteket kommentben! Várom zöld tippjeiteket, emlékeiteket, kertészkedős sztorijaitokat!

"Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom."

(József Attila: Kertész leszek- részlet)

 Képek: pexels.com / Szerző: Bruce Mars, Markus Spiske