...Csak ültem, és néztem rá bambán, hogy ez most komoly? Aztán még megtűzdelte azzal a dolgot, hogy "vigasztalásképp" azt mondta: "Így egyszerűbb". Kérdeztem: Mi egyszerűbb? "Hát, így legalább nem kell dönteni, mert úgysem tudnak megoperálni..."
Az előző részeket itt és itt olvashatod!
Amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek a leletemért, majd a kardiológiára, már április volt. Ha jól emlékszem, a pulmonológusom jegyezte meg a tüdőgyulladás utáni kontrollon, hogy jó lenne végre megnézni azt a CT-t (ő ugyanis rá tudott nézni az anyagaimra a rendszeren belül, és valószínűleg nem tetszett neki, amit látott).
A kardiológusom éppen nem volt elérhető, régi főorvosom fogadott, aki csak annyit közölt szűkszavúan, hogy hát ezt meg kellene műteni, de az én állapotomban úgysem fogja senki vállalni. Nyitott szívműtétről van szó, ilyen tüdővel nem élem túl. Csak ültem, és néztem rá bambán, hogy ez most komoly? Aztán még megtűzdelte azzal a dolgot, hogy "vigasztalásképp" azt mondta: "Így egyszerűbb". Kérdezem: Mi egyszerűbb? "Hát, így legalább nem kell dönteni, mert úgysem tudnak megoperálni..."
Azt hittem, rosszul hallok. Hogy mondhat ilyet, hogy egyszerűbb, amikor a kvázi a halálos ítéletemet közli?
- Okés, és akkor meddig élek? Még csak 33 éves vagyok...!
- Ó, hát azt senki nem tudhatja, nekem is a fejemre eshet egy tégla holnap...
Hát kösz. Konstatáltam, hogy egyes orvosok még mindig képtelenek normálisan kommunikálni. Annyiban maradtunk, hogy konzultál egy sebésszel, és majd hív.
"Egy orvos véleménye nem vélemény"
Sírva hagytam el az orvosi szobát, Viktor kint várt, hirtelen nem értette, mi történt, és talán jó ideig ő sem fogta fel teljesen, mit jelent ez a "fordulat" az életünkben. (Ő még nem ismert, amikor a legnagyobb harcokat kellett megvívnunk édesanyámmal.) És sírva hívtam este Jeszenszky Dezsőt is, "Jeszit", aki - a gerincoperáció által - egyszer már visszaadta az életemet. Szegényt épp egy baráti vacsora közben zavartam meg, de megígérte, utánanéz a lehetőségeknek. Picit megnyugodtam: ha más nincs, akkor ismét irány külföld!
Aztán jött a lázas keresgélés a neten műtéti megoldások, kísérleti módszerek után; fórumok, orvosi szaklapok és betegsegítő szervezetek honlapjainak tucatjait böngésztem át. (Néhány linkjét megtaláljátok oldalt, az "Orvosi kislexikon" alatt) Létezik-e valamilyen katéteres, kísérleti módszer? Újabb gyógyszer? Ment a telefonálgatás barátoknak, egészségügyben dolgozó ismerősöknek, ki tud ajánlani egy sebészt, egy intézményt. Gyűjtöttem a neveket, és igyekeztem minél több helyre időpontot kérni. Életem során egyet ugyanis nagyon jól megtanultam: egy orvos véleménye nem vélemény. Amikor a gerincemet kellett műteni, anya szintén beutazta velem Tolnát-Baranyát, orvostól orvosig cipelt, míg végül megtaláltuk Jeszit. A dokik néha hajmeresztően különböző dolgokat tudnak mondani - és hajmeresztően különbözőképpen tudnak az emberhez viszonyulni, ami nem kevésbé számít. Sose felejtem el, amikor annyi negatív tapasztalat után Jeszi megfogta a vállam, a szemembe nézett, és azt kérdezte: "Ugye, együtt végigcsináljuk?" (De erről könyvemben már bővebben írtam.)
Szóval most is megkezdtem Canossa-járásomat, noha a Gottsegen egyik sebészéhez is volt időpontunk, és ő jóval biztatóbb dolgokat mondott. "Nekem azzal adták át az ön leleteit, hogy beszéljem le a műtétről, de én azt gondolom, meg tudom operálni" - fogadott minket, aztán részletesen elmagyarázta a problémát, a beavatkozás menetét, a várható kockázatokat. Kedves volt, türelmes, egy kis lelket öntött belénk. Még nyár előtt vagy nyáron meg akart volna operálni, de nekem kicsit gyors volt a tempó. Mindenesetre bizakodóbban vártam a többi orvossal való találkozást.
"Másállapot"
De a hangulatom, sejthetitek, nem volt vidám. Ilyenkor az ember valahogy "másállapotba" kerül. Igaz, ez a mélyrepülés mégsem volt olyan borzasztó, mint amikor édesanyámnál 2008-ban újból diagnosztizálták a rákot, és bebizonyosodott az, amit akkor már hetek óta sejtettünk. Akkor valóban úgy éreztem, mintha átkapcsoltak volna bennem valamit, hetekig csak néztem ki a fejemből, de nem láttam, nem hallottam. Akkor egy nagyon régi félelem tört felszínre, a diagnózis pedig megfellebbezhetetlen volt, és nem sok reményt ígért. Annyira szimbiózisban éltünk édesanyámmal, hogy a félelem attól a szenvedéstől, a haláltól, ami rá várt, elemi erővel dózerolt le, jobban, mintha magamért kellett volna aggódnom.
Most azonban sokszor hihetetlennek tűnt az egész, és idő kellett, hogy felfogjam, bizony, ismét egy nagy műtéti projektbe kell belevágnom. Persze, ez is nagy félelmeim közé tartozott - hányszor, de hányszor riadtam fel éjszaka azt álmodva, hogy megint meg akarnak operálni! És milyen nyugodtan aludtam vissza abban a tudatban, hogy mindez csak álom volt!
Ez van, idővel belenyugodtam (már amennyire bele lehet), hogy nem úsztam meg ennyivel. Mert az élet nem igazságos, és nincs odafent egy bíró, aki így szólna: "Ennek a Szandrának kijutott már elég szenvedés az életben, most már kíméljük meg őt!"
De azt is tudom, még mindig sokkal szerencsésebb vagyok, mint sok millió ember ezen a világon. Ez az, ami erőt ad.
Csatlakozz Facebook-csoportomhoz!
Képek: Christian Schloe festményei
