Ma van a szülinapom, és párom igazán nagy meglepetést szerzett, amikor egy kis tortácskával állt elém. Tényleg nem számítottam rá, felnőttként ritkán kaptam tortát. Amíg az ember gyerek, és - szerencsés esetben - a kisiskolások átlagos mindennapjait éli, addig szinte kötelező tartozéka az ünneplésnek a rendes otthoni szülinapi zsúr.
Legalábbis az én gyerekkoromban még otthon partiztunk; nem voltak játszóházak, és a McDonald's is épp csak bontogatni kezdte szárnyait Magyarországon, így a mekis szülinapok is csak valamikor a 90-es évek végén terjedtek el. Sőt, ma már munkahelyemen, a cirkuszban is lehet szülinapozni. Mekkora buli lehet!
Ó, azok a '80-as évek!
Szóval az ember megvette az Ápiszban a színes meghívópapírokat (a Disney-s volt a legmenőbb), listát írt a meghívandó osztálytársakról, majd szépen megcímezte és átadta azokat tanítási időben. (Amúgy a suliba illett egy tál sütivel beállítani a szulinapon, hogy az osztály köszöntése után mindenkit meg tudjunk kínálni.) A VIP-listára természetesen sok olyan gyerek került, aki igazán nem volt közeli barát, de menőnek számított az osztály miniatűr társadalmában, és a nemi egyensúly fenntartása érdekében néhány fiút is illett elhívni (hogy a kötelezően jelenlévő unokaöccsök ne legyenek egyedül). 
Persze hatalmas sértődések is voltak abból, ki kit hívott, vagy nem hívott meg. Akkoriban kis füzetek jártak kézről-kézre szülinapi tortareceptekkel, és vicces szendvicsötletekkel: a legnépszerűbb a kenyérből készült sündisznó-torta volt, az ügyes kezű anyukák egy veknit teleszurkáltak fogpiszkálókkal, amikre minifasírtokat, sajtokat és csemegeuborka karikákat tűztek. Ez, mint középkori lakomán a sültmalac, az asztalfőre került, de többnyire készült alkoholmentes bólé is, és fogyott a gyerekpezsgő is rendesen. Aki menő volt, az akár két tortát is kapott, hogy mindenki választhasson, a legegyszerűbb persze a kerek piskótaalapra rakott pudingos, zselatinos gyümölcstorta volt, és nem voltak yoghurtos, gluténmentes paleo-csodák, csak geil csoki, meg feketeerdő meg hasonlók. A legmenőbb akkor az a gyertya volt, amit nem lehetett elfújni, mert újra és újra meggyulladt, és a tortára hagyományos felirat került meg marcipán-figura (mondjuk Tom és Jerry-s vagy Hupikék törpös), ami úgyis a vitrinben végezte, mert senki nem akarta megenni. Még nem volt pillepalackos kóla, csak üveges üdítő, és a szülők szifonból nyomták a tejszínhabot a sütire, ami a legnagyobb örömünkre gyakran felrobbant, mindenkit habbal terítve be.
Volt dress code is, a trendet általában az anyukák diktálták, szép kis fehér blúzok, elegáns kötött pulcsik, fiúknak csokornyakkendő dukált, de akiknek a szülői színházban dolgoztak, mint az enyéim, azok előszedték a jelmezeket, maszkokat, és átöltözhettünk, hogy túlméretezett, régi ruhákban rázzuk a lambadára. AKkor az volt a sláger, no meg Halász Judit lemeze is elmaradhatatlan volt. Apu a színházból szerzett diszkógömböt és színes világítást is. 
Apu egyébként nagyon szerette az ilyen alkalmakat: nagyon szeretett engem és a gyerekeket, gyakran összenyalábolt minket, hogy levigyen minket a tóra korcsolyázni, vagy tábortüzezős "karnevált" rendezett a kertünkben. Persze sokféle programlehetőség volt, ez családonként változott. Osztálytársam apukája például számítógépes szakember volt, ami nagy dolognak számított a 90-es évek végén (az első számítógépemet is ő hozta 286-os alaplappal, DOS-rendszerrel és monokróm monitorral), és 4-5 computer volt a lakásban, mindegyiken más játék futott a buli alatt. Pl. a Prince of Persia vagy a 3D Block Tetris... Ha épp vasárnap délutánra esett a parti, akkor biztos, hogy közösen néztük meg a Disney-összeállítást, számos vicces vetélkedő, játék volt ismert (olyanok, mint amit ma az Egy perc és nyersz-ben látni), és tombolát is gyakran csináltunk. És persze hamar birtokba vettük az ajándékba kapott játékokat is, vagy előpakoltuk a már meglévőket. Nekem rengeteg pónim, robotom, autópályám volt Angliából, ami nagyon cool volt.
Ünnepelni - hogyan?
Aztán ez a korszak lassan elmúlt, kinőttünk a zsúrokból, és gyanítom, ma már a zsúrok is mások. Gimiben néha összehívtam a lányokat egy szülinapi ötórai teára, társasozásra (Ó, az Activity-mánia!), egyetemen már örültünk, ha karácsonykor össze tudtuk szervezni a bandát. Egyszer rendeztem nagyobb bulit, a 30. szülinapomon, az jó volt, külön helyiséget béreltem, volt egy csomó torta, jóbarát, zene, de bármennyire is szeretek középpontban lenni, igazából mindig zavarban vagyok, ha engem ünnepelnek, köszöntenek. Tudom, sokaknál természetes, hogy minden évben nagyot partiznak ilyenkor, és sokan szerveznek meglepetésbulikat, de én valahogy sosem tartoztam olyan társaságba, ahol ez szokás lett volna. És mint írtam, nem is tudom, igazán vágynék-e rá.
Most azonban elgondolkodtam, jó lenne egy kis összejövetelt szervezni, hiszen a műtét után heteket (így a szülinapomat) is az intenzíven töltöttem (ahol eszméletlen volt a buli, haha), és a betegség miatt az utóbbi időben nagyon keveset tudtam találkozni az ismerőseimmel. Talán most. A formátumon még gondolkodom, hiszen egy komoly parti felelősséggel, idegeskedéssel és rengeteg fáradsággal is jár, és ilyenkor az is stresszes, hogy mindenkivel eleget tudj foglalkozni, legalább pár szót válts velük, ha eljöttek, és jól érezzék magukat akkor is, ha annyi számukra idegen, különböző stílusú, életkorú barátom jelenik meg. (A másik megoldás nyilván egy szabad gyülekezési lehetőség megadása X szórakozóhelyen, de az meg kevésbé bensőséges. Meglátjuk.)
Kíváncsi vagyok, kinek milyen emlékei vannak a régi szülinapi bulikról, hogyan ünnepel most és hogyan éli meg?
Írjatok!
