Pár hete kékre festettem a hajam. A dolog nem hirtelen történt, először fodrászhoz mentem, ő pedig szolid pasztellszín (kék-rózsaszín, szürke) csíkokat húzott a hajamba. Bejött ez az "unikornis-frizura", így felbátorodtam, és egyre több tincs lett színes. Végül az egész hajam. Élvezem, bár néha felbukkan bennem a bizonytalanság: biztosan nem vesznek komolyan, összesúgnak a hátam mögött: "36 éves létére itt bohóckodik", és "ez a legfontosabb neki?" Biztosan vannak ilyen emberek is. Aztán az élet mutat nekik egy fricskát.   

A minap vicces dolog esett meg velem, azt hiszem, az ilyenekre mondják, hogy "sorsszerű találkozás". A Fővárosi Nagycirkusz múzeumi részlege új vezetőt kapott, akivel elfoglaltságai miatt két hétig csak e-mail-ben, telefonon kontaktáltunk, de nagyon vártuk már, hogy személyesen is megismerkedjünk. "Nagy örömmel hallottam, hogy Te is a múzeumi részleghez kapcsolódsz, és komoly cirkusztörténészt tisztelhetek Benned" - kenegette hájjal önbecsülésemet. Nos, a találkozó létrejött, pont a cirkusz világnapjára és az új cirkuszi premier napjára esett. 

Álltam a cirkusz belső udvarán, és kérdeztem a sajtóst, merre találom Emit? Amikor azt felelte, "Menj arra, és keresd a kék hajú nőt!", azt hittem, viccel, de nem. Emi a FNC melletti étteremből kialakított múzeumpedagógiai "játszószobában" ült, és valóban, haja ugyanolyan kékes-zöldes árnyalatokban pompázott, mint az enyém. Pedig egy kicsivel idősebb nálam.

Mindezt azért írtam le, mert modern idők ide vagy oda, a színes haj még mindig megosztja az embereket. Noha egyetlen női magazint nem tudok úgy fellapozni, egy közösségi oldalra nem tudok úgy kattintani, hogy ne futnék bele színes hajú lányokba (és fiúkba), noha elsőre úgy tűnik, a társadalom elfogadóbbá vált az ilyen szépségőrületekkel kapcsolatban, olykor egy-egy ember véleménye mégis visszaránt a vaskalapos múltba. Persze, lehet azt mondani, ez szubjektív dolog, nem mindenkinek tetszhet a színes haj: ahogy sokan a hajhosszabbításra, a rasztára vagy műszempillára allergiásak, vannak, akik a színes hajtól mennek a falnak. Mármint a nagyon színestől.

De nem is ezekre gondolok, mert ezt elfogadom: hanem amikor bolondnak, komolytalannak, "nemnormálisnak", deviánsnak nézik az embert pár színes tincstől. Jó, tudom, nyilván az is benne van az emberben, hogy szeretne kicsit eltérni az átlagtól (ha a mai trendek között egyáltalán lehetséges bármivel is kitűnni) - aztán rájön, hogy basszus, ez sikerült is, mert az emberek egy részének szemében még mindig fura, hanem egyenesen erkölcstelen dolog így öltözni/sminkelni/festeni.

Érdekes játék ez: figyelni a reakciókat. Ha valakivel összefutok és először lát, általában pozitív a visszajelzés, bár hozzátenném, ez csalóka is lehet, hiszen van, aki udvariasságból nem fogja bevallani, hogy szerinte ez gáz, és a megdöbbenést képes tetszésnek álcázni. Aztán vannak a viccesnek szánt, ízetlen megjegyzések: "Rámborult a festékesvödör?"  (Ha ha...) És vannak, akik inkább "nem veszik észre", és nem szólnak semmit.

Amikor azonban pozitív a visszajelzés, vagy "hasonhajúval" találkozom, az nagyon felszabadító érzés. Bevallom, örülök, ha vidámságot csalok az emberek arcára, ha egy kicsit kibillentem őket a szürkeségből. Sőt, talán még bátorságot is adok. Volt, aki szomorúan megjegyezte, ő is mennyire vágyik ilyen színes hajra. Én is sokat kokettáltam vele, mígnem léptem. Látják, hogy ez a vékony, szemüveges szigorú arcvonású, agyontanult, komoly lány megtette. És ha én megtettem, ők miért ne...?

Mert mégis mi történhet? Oké, lehet, hogy könnyen beszélek, hiszen nyilván nem minden munkakör enged meg ilyen bolondos viseletet, bár lehet, hogy nem ártana olykor. Néha eszembe jut anyám, aki nagyon féltette a hajamat - kicsit a felnőtté válást is szimbolizálta számomra, amikor halála után pár évvel világosszőke hajamat sötétlilára festettem és oldalt fölnyírtam. Drasztikus lépés volt, noha a hosszán nem változtattam. De összedőlt a világ? Nem. 2-3 évig tartott a dolog, aztán ismét szőke lettem. Nagyon szőke.

Most meg kék vagyok. Ennyi. Egyszer élünk, ki kell ezt is próbálni. Nem költök rá vagyonokat, nem a külsőmmel foglalkozom napi 24 órában, más cigizik, bulizik, én meg olykor hajat festek. Lehet, hogy kompenzálás, tegyük hozzá, van mit, legalábbis testi adottságokban. Betegségeim miatt gyerekkorom óta küzdök magammal, bár szerencsére a ruha sok mindent takar...  Soha nem hordtam miniszoknyát, a nyarak a bikini-szezon miatt keserűek voltak számomra. Hegek itt, görbületek ott, és sorolhatnám. Akkor meg már nem mindegy? :D 

Az is lehet, gyermeki énem bújik ilyenkor elő. Bár nem voltam babázós típus, volt egy-két Barbie-m, Moszkvában pl. szép, világoskék hajú jégtündér-babát kaptam, és minden ismerősnek eldicsekedtem póni-gyűjteményemmel, amiket apu hozott anno Angliából. Nem volt még unikornis-őrület, de én már szivárványos sörényű lovacskákat fésülgettem. 

Egyszer belefutottam egy FB-posztba, egy depressziós kutya szőrét festették be színesre. (Mielőtt az állatvédők felhorkannának: vannak ártalmatlan festékanyagok.) Hogy miért? Egyrészt a kutya baromira élvezte a kozmetikai wellneszt: csak vele foglalkoztak, vele törődtek. Másrészt  színes bundával mindenkinek vidámságot csalt a szemébe, aki találkozott vele, és ezt a kutya is érezte, imádta az extra figyelmet. Röviden: a kozmetikai tunning segített kihozni őt a depresszióból, még akkor is, ha egy kutya nem nézegeti magát hiúan a tükörben. (Persze ezzel nem azt mondom, hogy mindenki rohanjon kutyát festeni. Vagy ha igen, bízzuk szakemberekre.) 

Nem egy rossz dolog a színes haj, legalább ideiglenesen ki kéne próbálnia sok embernek, terápiának sem utolsó. Mert nem igaz, hogy a külső nem számít. 

Ti mit gondoltok?       

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, csatlakozz FB-csoportomhoz,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Képek forrása: 1. pixabay.com, 2. pixabay.com, 3. pinimg.com