"1,5 eves gyerek (velemenyem szerint) nem tett le annyit az asztalra, hogy ezt megkapja"... "Biztos beleremegett a keze annak aki felszívta az 50-es fecsibe. :)" ... "És amikor a levegőt kinyomják belőle rutinból és landol a padlón 3 Audi ára XD"... "nem baj, hogy kell. na de ennyit ???"

Íme néhány komment a Zentével kapcsolatos posztok alól. Zente, a gerincvelő-sorvadással küzdő, másfél éves kisfiú esete hetek óta borzolja a kedélyeket, hiszen egy csillagászati árú gyógyszer jelentheti számára az utolsó esélyt. Amit azonban az egészségügy nem támogat, így civilek adták össze a 700 millió forintot.

Azóta megy a hőbörgés.

Az átlagembernek 700 millió forint nagyon soknak tűnik. Pedig ma már egyáltalán nem az. Felhorkanunk, amikor azt halljuk, egyetlen gyógyszer kerül ennyibe, miközben körülöttünk igencsak megdrágult az élet. Emlékszem, amikor először érte el a bűvös lélektani határt a lottó nyeremény - 500 millió forintot - mekkora flash volt! Ma pedig azt látom, még saját ismerőseim között is vannak, akik 100 milliós ingatlanokkal rendelkeznek, és nem eggyel. Most költözéskor kicsit belepillantottam az ingatlanpiacba, és bizony egy jobb családi ház 40 milkánál kezdődik, pesti lakásokért kérnek el 60-100 milliókat. És megveszik őket.

És akkor még nem politizáltam, nem mentem bele közbeszerzésekbe, ahol a százmilliárdok csak úgy röpködnek. És nem az egészségügyre.

Van egy olyan érzésem is, hogy az emberek nincsenek tisztában azzal, az ő egészségügyi ellátásuk mennyibe kerül. Persze, hőbörögnek, amikor hosszú a várólista és végül magánorvoshoz mennek, ahol egy-egy vizsgálatért kell 20-30 ezret otthagyni. Vagy "elfelejtik" fizetni a TB-t (ilyenek is vannak szép számban), és kezükbe kapják a számlát egy kezelés, egy vizsgálat után. Pedig a mentőhelikopter sem ingyen repked, ha baj van. Néha a kezünkbe nyomnak egy papírt kezelés után - nem tudom, ki szokta elolvasni -, de biza egy sima szanatóriumi tartózkodás is százezrekbe került a lepattant Korányiban. Hogy egyszer-kétszer megvizsgáltak, reggel megtornáztattak, és amúgy sétálgattam az ősfás parkban - mert nagyon más nem történt.

Talán az verte ki a biztosítékot, hogy itt számszerűsítették a dolgot, és a csirkefarháton élő kisember a szívéhez kapott. H-É-T-S-Z-Á-Z-M-I-L-L-I-Ó. Hűha. 

Nekem is gyűjöttek anno az emberek, még 1998-ban. Gerincműtétemet ugyanis senki nem vállalta el itthon, gyakorlatilag lemondtak rólam. Vagy a műtőasztalon halok meg, vagy a kicsivel később megfulladok - gerincgörbületem ugyanis egyre jobban nyomta össze a tüdőmet. Végül egy magyar származású orvos, Dr. Jeszenszky Dezső elvállalt (azóta is vallja, az egyik legnehezebb esete voltam), de ő akkor német klinikán dolgozott. Végül a TB állta a kezelési költségeket, noha félévig maradtam kórházban az előkészítés és a komplikációk miatt. Anyukám kiutazási költségeit azonban nem. Pedig nagy szükségem volt rá. Adományt kellett gyűjtenünk, mert hiba írták rá az orvosi papírra, hogy kísérő szükséges, anyu költségeit már nem fizették. Végül sok-sok adakozó és Friderikusz Sándor segítségének köszönhetően összejött a pénz.

Mennyi is? Sok-sok millió... Az összeg folyamatosan nőtt, hiszen az út elején még nem tudtuk, pontosan mennyi ideig leszünk a kórházban. Így a kórházi költségek is alaposan megnőttek. Pl. összesítve heteket töltöttem intenzív osztályon. Ja, amúgy sokan gondolták azt, hogy nagy árkülönbség a német és magyar árak között, de valójában nincs.Hiszen egy külföldi gyártású implantátum - amit a hátamba ültettek - ugyanúgy milliókba kerül, mint az intenzíven csipogó, létfenntartó gépek vagy gyógyszerek.

Vajon az emberek mennyire kérdőjelezték volna meg a gyógykezelésem értelmét, ha tudták volna, mennyire rúgott végül a számla...?

Én lehetőséget kaptam az élettől, az emberektől, amiért örökre hálás vagyok. Nekem ez hatalmas löket volt a gyógyulásban, és abban, hogy én is segíteni próbáljak másokon. 14 éves fejjel felfogtam, hogy ez mennyit is jelent. Amikor elkezdtem írni németországi naplómat, az első lapokon már megfogalmaztam: a naplót nem azért írom, hogy a szenvedéseimről adjak számot, hanem hogy megörökítsem mindazt a jót, amit kaptam. 

Mert itt jön a másik nagyon-nagyon fontos dolog, miért is van létjogosultsága a hasonló megmozdulásoknak.

Nyilván, az elsődleges szempont, hogy Zente meggyógyuljon, hogy esélyt kapjon arra, hogy éljen. Emberhez méltó, hosszú életet. A dolog társadalmi hatása azonban szintén nem elhanyagolható.

Mert milyen az a társadalom, amelynek kormánya a közfelháborodás ellenére sem segít egy betegnek?       

Milyen az a társadalom, ahol a civilek is lemondanak egy életről, mondván, "nem éri meg"?

Mit mondhat el az a közösség az erkölcsi értékrendjéről, amelyik képes beárazni egy emberéletet? Egy állítólagosan keresztény országban? 

Én büszke vagyok azokra, akik léptek. Nyilván még nagyon sok olyan eset van, amikor lépni kellene. Mindig lesznek sajnos, akiken nem segít senki, mert nincs hangjuk, nincs aki kiállna értük, akiket elengedett a rendszer. De ez nem jelenti azt, hogy akkor mást is az út szélén kell hagyni.

Tapasztalatból tudom, mekkora ereje van annak, ha egy közösség képes összefogni, egy jó ügyért kiállni. Mert nagyon sok szenvedés, igazságtalanság van az életben, kellenek az olyan dolgok, amikor visszanyerhetjük az emberekbe vetett hitünket, amikor érezzük azt hogy mégis van valami remény. ÉS EZ MEGFIZETHETETLEN. 

Akik odatrollkodták a negatív véleményüket az elmúlt hetekben, napokban a Zentével kapcsolatos hírek alá, azoktól sokszor megkérdeztem: akkor is így beszélnének, ha saját magukról, vagy a gyerekükről lenne szó?

Nincsenek vele tisztában, hogy ők nagyon, de nagyon szerencsések, mert nem jutottak még soha olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint Zente és családja. Nem álltak ott a gyerekükkel egy orvos, egy bizottság előtt remegve attól, hogy kimondják a halálos ítéletet, hogy nincs tovább, nem segíthetnek. Szüleimnek, különösen édesanyámnak többször át kellett azt élnie, hogy azt mondják: a gyermekén nem tudunk segíteni, nem éri meg holnapot. Ő küzdött, nem hitt nekik, és igaza volt. Mert ki az, aki százszázalékosan meg tudja mondani, hogy tényleg nincs remény? Senki. Én vagyok rá az élő példa, mert már rég nem kéne élnem.

Szóval trollok, negatív kommentelők, kicsit forduljatok magatokba, és gondolkodjatok egy kicsit, mikor, kinek, mit írtok. Mert senki nincs biztonságban, és sajnos bárki pikk-pakk kerülhet Zente helyébe. Tegyétek össze a kezeteket és mondjatok hálát.  

Zentének és családjának nagyon-nagyon sok kitartást és erőt kívánok.