Feldobta a Facebook, hogy ma van a kávé világnapja, és ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogyan is alakult kapcsolatom a "fekete levessel". Amit leírok, abban valószínűleg nem lesz semmi különleges, történetemben sokan ráismernek majd magukra.

A kávét, pontosabban a kávé ízét mindig is nagyon szerettem - szerintem főleg emiatt ittam, és nem elsősorban frissítő hatása miatt. Sőt, sokáig úgy éreztem, nincs különösebb hatással szervezetemre; akkor is nyugodtan tudtam aludni éjjel, ha este még ittam egy csészével, és nem pörögtem túl napi 4-5 csésze után sem. Igaz, vérnyomásom mindig is alacsony volt. A szívműtétem óta kicsit más a heyzet, jobban megérzem a kávéban lévő koffeint, és párom is árgus szemekkel figyeli kávéfogyasztásomat. Így ha lehet, kiadós tejeskávékat iszom, vagy koffeinmentes változatból készíttetek kávét. De lássuk a kezdeteket.

Most, amikor a média tele van az újból megnyiló teraszokat elárasztó tömegek fotóival, és sokak idegeit borzolja az emberek felelőtlen viselkedése, igencsak megdöbbentő szembesülni azzal, hogy egy 17. századi angol falu milyen önfeláldozó lépésre szánta el magát. Amikor ugyanis 1666 tavaszán bekopogtatott a pestis, a lakók önkéntes karanténba vonultak. Nem hagyták el többé a falu határát, vállalva azt is, hogy mindannyian meghalhatnak. 

Bár sokan érzik úgy, hogy a mostani pandémia szokatlan, rendkívüli történelmi esemény, és épp ezért nehéz elképzelni, hogy nem emberi hiba vagy valamiféle összeesküvés áll a hátterében, az igazság az, hogy a járványok végigkísérték a történelmet - nem csak az emberét, az egész bolygóét. Persze, a most élő, európai generációk szerencsések, hiszen a legutóbbi, világméretű járványok is jó 60-70 évvel ezelőtt voltak, így már csak az idősek tudják igazán, milyen súlyos következményekkel járt a diftéria, a TBC vagy a polio (járványos gyermekbénulás) felbukkanása. Az utolsó poliovírusos megbetegedést például 1969-ben jegyezték fel hazánkban, mára a betegség szinte az egész világon eltűnt - 2016-ban csak 9 esetet jelentettek. Persze a fejlődő országokban a rossz higiénia, egészségügyi rendszer miatt még mindig gyakori a veszettség, a malária, a HIV vagy az ebola. Ezek azonban általában "határokon belül" maradnak, és a hatalmas földrajzi távolság miatt nem igazán érezzük ezek súlyát, nehezen tudjuk átérezni, milyen, amikor egy járvány miatt kihal a fél falu.

Emlékszem, amikor úgy 5-6 éves lehettem, teljesen ledermedtem a tévé előtt. A hírekben – most már tudom – a Tienanmen téri vérengzésről volt szó. Sebesülteket láttam, kétségbeesett, síró embereket, mentőket, káoszt. De ami még félelmetesebb volt számomra, az a madártávlatból mutatott több tucatnyi, némán sorakozó tank volt. Bepánikoltam, nem tudtam, Kína milyen messze van, és apukámnak kellett elmagyaráznia, hogy nem, nem lesz baj, nem érhet el hozzánk ez a háború.

Utána hosszú éveken keresztül rosszul lettem, ha csak meghallottam a Panoráma című műsor intróját, mert nekem egyet jelentett azzal az ablakkal, amiben szenvedést, vért, háborút látok, ami bármikor a mi jelenünk is lehet. És ehhez még hozzá tett néhány filmélmény is, pl. a Terminátor című film, amelynek elején atombomba éget hamuvá pillanatok alatt egy játszóteret, és évekig minden repülőgép morajlásnál lebénultam, azt vizionálva, hogy épp egy világot pusztító bomba lökéshullámai közelednek.

Aztán felnőttem, a háborús hírek megszokottá váltak, mindig hallottuk, épp itt folyik népírtás, épp ott zajlik katonai puccs, és még a dél-szláv háborúnál sem éreztük át mi, gyerekek, hogy pontosan mi történik.

Annyit tudtunk, abban az időben nem nagyon ajánlatos kirándulást szervezni a déli határ közelébe. Nem a mi valóságunk volt. Persze, akinek rokonai éltek a határon túl, vagy a határnál lakott, annak ez volt a valóság.

Arra gondoltam, hogy miután a COVID még előreláthatólag jó ideing velünk lesz, ismét olyan témát veszek elő, ami a tüdővel kapcsolatos, hiszen a koronavírusos fertőzés egyik gyakori és súlyos szövődménye töbek közt a tüdőgyulladás. Ám most inkább a megelőzésre fektetném a hangsúlyt - a lélegeztetőgépről szóló írásommal már eleget borzoltam a kedélyeket.

Ilyenkor, amikor egy világméretű járvánnyá dagadt fertőző betegség fenyegeti az embereket, sokan használják ki a "piaci rést". A boltok polcait már elárasztották a mindenféle immunerősítő csodaszerek, a neten pedig naponta 50-szer olvasom el, hogy "nem kell maszk meg oltás mer' az immunredszert kell erősíteni", és persze élénk diskurzus folyik a természetgyógyászati csoportokban is arról, hogy most az ezüst kolloid vagy a hidrogén-peroxid fogyasztása hatásosabb-e fertőzések ellen. Már létezik "tüdővitamin" (doboza 7-8 ezerért), de azok, akik igazán biztosra mennek, azok a mézbe áztatott gyömbértől kezdve a B12 vitaminig és a kovaföldig mindent hadrendbe állítanak.

A koronajárvány kapcsán naponta hallunk a lélegeztetőgépekről: hány készülékkel rendelkeznek a kórházak, hány érkezik, hányan vannak jelenleg gépi lélegeztetésen, milyen új gépet fejlesztenek, stb. Az egyik legnagyobb félelem a COVID-dal kapcsolatban talán az, hogy az ember gépre kerül - főként, mert rengeteg tévhit kering ezzel kapcsolatban, sokan maximum filmekben láttak ilyesmit - ahol rendszerint rosszul ábrázolják -, és amit nem ismerünk, attól még jobban félünk. Nem titkolt célom részben az, hogy megértsük, mit kockáztatunk, ha ebben az időszakban nem viselkedünk felelősségteljesen, másrészt képet kapjunk arról, milyen komoly munka folyik az intenzív-osztályokon.

Sok pozitívumot nem tudok mondani arról, hogy milyen lélegeztetőgépen lenni, röviden összefoglalva: sz@r. Ám mielőtt pánikolni kezdenénk, fontos néhány dolgot megemlíteni.

1. Először is: ha valakit légzési elégtelenséggel kórházba szállít a mentő, még nem kerül automatikusan lélegeztetőgépre, egészen pontosan nem feltétlenül alkalmaznak az orvosok intratracheális (légcsőbe vezetett csövön keresztüli) lélegeztetést. Ez ugyanis az egyik legdrasztikusabb, invazív beavatkozás, megvannak a veszélyei, így az orvosok, ameddig lehet, igyekeznek "gyengédebb" módszerekhez nyúlni. Mivel lélegeztetésre oxigénellátási zavar esetében van szükség, ezért megoldást jelenthet az oxigénterápia (maszkon vagy orrszondán keresztül adva), vagy BiPAP ill. CPAP készülék használata. Ezeket is arc- vagy orrmaszkkal használják, légzési apnoéban szenvedők már ismerhetik, és tulajdonképpen ezek is gépi lélegeztetésnek számítanak - de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban gép lélegeztetésnek az intratracheális lélegeztetést fogom hívni.