"Nehéz ez. Sokszor gondoltam magamat őrültnek, gonosznak, sőt, még mindig tartok attól, hogy valaki elolvassa ezt, és rám ír, ez és ez a bajod van, irány a pszichiátria. Ennyire nyíltan még soha nem beszéltem erről. De tudom azt is, hogy mások is járnak hasonló cipőben, és talán az, hogy most olvassák e sorokat, segít megnyílni, feldolgozni, segítséget keresni."

Ahogy ígértem, "Műtét utáni nyavalyák" c. sorozatom utolsó részében a pszichés problémákkal foglalkozom, azonban úgy döntöttem, megragadom az alkalmat, és egy olyan témáról is szót ejtek, amiről már régóta szeretnék beszélni, és ami, érzéseim szerint elég nagy tabunak számít. Bár, azt hiszem, alapvetően minden pszichés probléma valahol az, főleg itt, Magyarországon. Nem szívesen beszélünk róla, szégyelljük, cikinek érezzük.

Ez pedig a betegek lelkiállapota: amikor valaki szembesül a diagnózissal.

Ítélethirdetés

Az embert teljesen kifordíthatja magából, ha súlyos betegséget diagnosztizálnak nála, ahogy a szenvedésekkel teli, hosszú kezelések is, melyek a családtagokra is hatalmas terhet rónak. Néha rá sem ismerünk szerettünkre. Van, amikor ez a változás pozitív: a beteg olyan tulajdonságait mutathatja meg e határhelyzetben (kitartást, erőt, nyugodtságot), amit előtte nem néztünk volna ki belőle. De a dolog lehet negatív irányú is.

Mindez érthető, hiszen a betegség, a fájdalom, a halál közelsége, a kiszolgáltatottság legnagyobb félelmeink közé tartozik. Hirtelen elveszítjük az irányítást a testünk, az életünk felett, az ismeretlennel találjuk szemben magunkat: egy betegséggel (aminek kiváltó okait, lefolyását, kezelését laikusként nem látjuk át), fájdalmas orvosi kezelésekkel, bizonytalan jövővel. Kénytelenek vagyunk rábízni életünket az orvosokra, és ki kell szakadnunk jól megszokott világunkból, hosszabb-rövidebb ideig egy kórházba költözni, igazodni annak szabályaihoz, rendjéhez. Nem könnyű megbirkózni azzal, hogy immár a beteg szerepébe kerültünk, és pizsamában várjuk a fertőtlenítőszagú ágyon az orvosok "ítéletét". (Különösen férfiak érezhetik úgy, hogy "félemberekké" váltak, hiszen nem képesek betölteni a családfői funkciót, de ugyanez igaz a mindig tevékeny, aktív nők esetében is.)

Dél van, mikor a kanyargós folyosókon át visszagurítanak. Istenem, húsz órája élek itt, jaj, mégis milyen megnyugtató, otthonos érzés, mikor felismerem szobám ajtaját! - otthon! de milyen viszonylagos fogalom ez! az odaragadt bacilus nyilván otthonának érzi a száguldó puskagolyót, mint ahogy otthonunknak érezzük az öreg földet. Nekem most ez a szoba az otthonom, távol, északon, amiből semmit se láttam, és kényelmetlenül igyekszem másra gondolni, ha eszembe jut, fogom-e látni egyáltalán? (Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül)

Tehát egyáltalán nem csoda, ha ez valamilyen módon "lecsapódik", sőt, inkább az lenne fura, ha valakire semmilyen hatással nem lenne mindez. Viszont mindenki másképp dolgozza fel (vagy éppen fojtja el) ezeket a traumákat. Jelen esetben csak a saját tapasztalataimról beszélhetek.

Például arról, hogy az embernek mennyire megváltozik az értékrendszere, egészen más dolgok válhatnak számára fontossá. Olykor látszólag jelentéktelen dolgokhoz ragaszkodik, csip-csup dolgokon idegeskedik (lásd lejjebb). Türelmetlenebb lesz, visszasüllyed kicsit "gyerekbe", akit pátyolgatni kell. Vagy egy távolabbi ismerőst, rokont állít piedesztálra azokkal szemben, akik igazán törődnek vele. Egy unoka, egy ismerős lánya, egy szerető sokkal fontosabbá válik a beteg számára, felnagyítja érdemeit, idealizálja, még akkor is, ha az illető alig dugja oda az orrát. Az idegességét, dühét pedig azokon vezeti le, akik a legközelebb állnak hozzá, a legtöbb időt töltik vele. (Néha egészen félelmetes sztorik vannak utolsó pillanatban megváltoztatott végrendeletekről, hoppon maradt családról, főleg, ha valaki ki is használja a beteg érzelmi kiszolgáltatottságát.)  

Fotó: rawpixel.com

Akik voltak már hasonló helyzetben, azok jól tudják, hozzátartozóként milyen kemény, egyszerre haraggal és szégyennel teli időszak lehet ez, hiszen olykor rettenetesen nehéz elviselni, kezelni a beteg indulatait, hangulatingadozásait, miközben tudjuk jól, mindez a betegségből, a helyzetből adódik. Az ember sokszor dühös a beteg olykor kötekedő, idegesítő viselkedése miatt, legszívesebben elfutna, és emiatt aztán lelkiismeret-furdalás gyötri, hiszen tudja, a másik mennyire kiszolgáltatott helyzetben van. Lássuk be, könnyű mondani, hogy a beteg legyen türelmes, "viselkedjen jól", stb., ez azonban nem így működik. A feszültség olykor kipattan, keserű viták, sírás, sértődöttség nehezíti az amúgy is rossz helyzetet.

Az az igazság, hogy ezekre a helyzetekre nincs kész stratégia. Nem tudom, fel lehet-e készülni, hiszen mindenki és minden helyzet más. Egy orvos sok mindent elmondhat: hol fog vágni, szúrni, milyen gyógyszereket fog adni, elmagyarázhatja a betegség lefolyását, de arról, hogy a betegnek és a családnak lelkileg mire kell felkészülnie, ritkán esik szó. Sokan kérdezik tőlem például, milyen lesz az intenzíven töltött pár nap, mire számíthatnak, mert ezzel kapcsolatban többnyire nem sok infót kapnak. Nekem is a saját bőrömön kellett megtapasztalnom, hogy érezhetett egykor édesanyám, amikor a szívműtét után hasonló helyzetbe kerültem, mint ő.  

"Csip-csup" dolgok

Szóval, amikor anyukámnál 2008 őszén kiderült, hogy ismét rákos lett, bevallom, rajta kevésbé vettem észre a traumát, mint magamon. "Akkor valóban úgy éreztem, mintha átkapcsoltak volna bennem valamit, hetekig csak néztem ki a fejemből, de nem láttam, nem hallottam. [...] Annyira szimbiózisban éltünk édesanyámmal, hogy a félelem attól a szenvedéstől, a haláltól, ami rá várt, elemi erővel dózerolt le, jobban, mintha magamért kellett volna aggódnom." - írtam korábban. Anyám mindig nagyon erős jellem volt: talán szakmájából, a színészetből is adódott, hogy kiválóan tudta palástolni érzelmeit, akár én, akár  ő volt bajban. 

Januárban feküdt be műtétre a Klinikákra, akkor már sejthető volt, hogy nagyon nagy a baj, de az ünepeket, a születésnapomat otthon akarta velem tölteni. Én meg igyekeztem 100 %-ban mellette állni, ahogy korábban ő mellettem, mindennap mentem a kórházba, vele maradtam órákig. Azonban otthon totálisan egyedül voltam, ugyanis amint diagnosztizálták anyámnál a rákot, hazaköltöztem páromtól. Nehéz volt egyedül, hisz én sem voltam teljesen egészséges, és az egész dolog engem is megviselt lelkileg és fizikailag. Ezért egyik nap látogatáskor megkértem édesanyámat, hogy Viktor hadd költözzön addig hozzánk. Ez persze nem lett volna probléma, ha nincs Butch: Viktor szeleburdi, állandóan nyáladzó kutyája. Anyám kijelentette, márpedig a kutya nem jöhet, mert minden csupa nyál lesz, és összekarcolja karmaival a parkettát. Hiába magyaráztam anyunak, hogy Butch okos, és nem megy be a nappaliba, ha megtiltjuk neki (tényleg így volt, mindig megállt a küszöbön, és onnan "magyarázott"), anya felcukkolta magát, szemei előtt a nemrég felújított nappali lebegett, frissen festett falaival, újralakkozott parkettájával. Hiába volt minden érv, hogy nekem mennyire rossz egyedül, szerinte, ha Viktor akarja, megoldja. Elkeseredetten vitatkoztunk, nem értettem, anya miért nem érti meg a helyzetemet, miért fontosabb neki a parketta, a szőnyeg, a bútor épsége.  

Dühösen jöttem el. Másnap tudtam meg anya szobatársától, hogy anya egész este sírt. Inkább azt hazudtam, nem jön oda Viktor, majd megoldjuk a kutyát, csakhogy megnyugodjon. És csak jóval később értettem meg, amikor én viselkedtem hasonlóan, hogy mit érezhetett anyám.

Hazafiasság

 

Bogár bácsi vért kapott.
„Csak magyar vért akarok!”
hangoztatta többször is.

Nõvérkéje nyugtatta;
s: vizsgálja csak! – otthagyta
a vérsavós tasakot.

(Szonday Szandra)

A szívműtétem után az intenzíven használhattam a mobiltelefonom. Nekem akkor a mindent jelentette a kis szerkentyű: a kapcsolatot a külvilággal, zenét, emberi hangot, híreket. Tudjuk, hogy egy okostelefon gyorsan merül, én viszont éjjel-nappal használtam, így folyton azon aggódtam, fel tudom-e tölteni idejében. Igen ám, azonban a töltő zsinórja túl rövid volt ahhoz, hogy egyszerre tölthessem a telefont és használjam is. Ezért aztán teljesen rágörcsöltem arra, hogy Viktor elég hosszú zsinórt szerezzen. Először vetettem vele a kínai boltban - de véletlenül iPhone-osat hozott. Másnap másmilyet hozott, de nem volt jó az sem. Harmadnap barátunk küldött be vele egyet, de nem működött. Lecsesztem Viktort, hogy miért nem próbálta ki előtte. Napról napra idegesebb lettem, egész nap azt vártam, hogy jöjjön a látogatás, és Viktor hozza a zsinórt... Így x-edik alkalommal (már tudtam ülni, és a maszk se volt rajtam állandóan), Viktor megelégelte, hogy nekem semmi se jó, hogy állandóan kötözködök (persze más hibákat is felhánytorgattam), és a vitába, fia mellé állva beszállt Viktor édesanyja is, én meg egyre inkább sarokba szorítva éreztem magam. Tudom, Viktor is fáradt volt, akkor már több hete járt be hozzám minden nap, dolgozott, vitte a kutyát, intézte az intézni valókat. Aztán látszólag békében váltunk el, de este éreztem a "hangján" Messengeren, hogy még mindig meg van bántva, hidegen válaszolgatott, én meg ettől teljesen kiborultam, bőgtem, mint a záporeső. Másnap is rosszul voltam, az egész nagyon megviselt - hülyén hangzik mi? Egy jó kis  "koktél" kellett, hogy úgy-ahogy rendbe jöjjek. Aztán el kellett magyaráznom Viktornak, hogy tudom, hogy idegesítem, és valahol igaza van, de értse meg, hogy ilyet nem csinálhat a másikkal szívműtét után, ne kövesse el, amit egykor én is anyuval. De a lényeg, hogy meg tudtuk beszélni, és innentől ő is jobban odafigyelt - valószínűleg nem gondolt bele a dologba, hiszen sosem volt olyan helyzetben mint én. 

Kívülállóként az ember csak azt látja/érzi, hogy a másik mindenbe beleköt, ingerült, és ilyenkor életbe lép az önvédelmi mechanizmus, amivel a hétköznapokban semmi baj nincs. Ilyenkor azonban, amikor a beteg százszor érzékenyebben reagál mindenre, nem árt kicsit türelmesebbnek lenni, nem szabad, hogy rögtön elragadjanak az indulataink. És ugyanígy, sokszor nehéz valóban átérezni a beteg helyzetét, néha még nekem se sikerül, pedig átéltem ezt-azt. Nagy kérdés, hogy hibáztatható-e ezért valaki...?  

Ivan Iljicset az bántotta legjobban, hogy senki sem sajnálja úgy, mint ahogy szerette volna, ha sajnálják. Voltak percei, hosszas szenvedések után, amikor azt kívánta a legjobban - bármennyire szégyellte is önmagának megvallani -, hogy úgy sajnálja valaki, mint egy nagy gyermeket. Azt kívánta, hogy cirógassák, csókolgassák, könnyeket hullassanak fölötte, mint ahogyan gyermekeket becéznek, vigasztalnak. Tudta, hogy tekintélyes bíró, hogy a szakálla őszbe vegyült, és ezért mindez lehetetlen; de mégis kívánta. (Lev Tolsztoj: Ivan Iljics halála)

Tudom, nehéz, az sem jó, ha az ember mindent eltűr - ezért mondtam, hogy ez egy nagy tabu téma. Nem is tudom, van-e megoldás, hol lehet meghúzni a határt, egyáltalán, meg lehet-e húzni? Hiszen egyáltalán nem mindegy, milyen a beteg közérzete, egy kisebb vitára, pár bántó szóra is sokkal érzékenyebben reagálhat, és ez persze az egészségi állapotát is befolyásolja, és ezt tényleg komolyan kell venni, és nem elpoénkodni. (Éppen ezért nagyon fontos az orvosok, ápolók beteghez való hozzáállása.)   De ugyanígy fontos a hozzátartozók állapota is, hiszen többnyire rájuk is nagy teher hárul. Az ember mindig utólag okosabb, de az biztos, hogy nagyon fontos lenne, hogy legyen elég szakképzett segítő, támogató, aki végigkíséri a beteget és családját a rögös úton.

Egyes betegségek (különösen krónikus betegségek) esetében léteznek olyan alapítványok, szervezetek, amelyekhez fordulhatunk tanácsért, pszichés támogatásért. Ezek listáját itt találod! 

Happy end...?

Eddig arról írtam, hogy milyen megélni egy betegséget a diagnózistól kezdve a kezeléseken át a gyógyulásig. Na de mi van a gyógyulás után? Az ember sokszor gondolja azt, hogy ha meggyógyult, akkor minden oké, az élet visszatér a szokásos kerékvágásba. Ám ez nem ilyen egyszerű. Ahogy sokan jóval a háború után omlanak össze és szenvednek poszttraumás stressz-szindrómától, előfordul, hogy az emberen egy betegség után is utólag jön ki a feszkó. Mert amíg "helyzet van", addig az ember csak-csak tartja magát, minden erejét a túlélésre összpontosítja. Aztán, amikor végre lazíthat kicsit, akkor kezd szorongani, idegeskedni.

Furcsa dolog ez. Az ember örül, hogy él, sokszor már túl szép is, hogy igaz legyen... Valahogy így volt ez velem 1999 őszén is, közel háromnegyed évvel a gerincműtétem után. Persze, az is lehet, hogy nincs összefüggés a két dolog között. De az biztos, hogy az egész műtét (az odáig tartó út, orvosok keresése, a németországi út szervezése, a féléves kórházi tartózkodás, a küzdelem az életért) hatalmas erőpróba volt egy tizenöt éves gyereknek, amit próbáltam sok dologgal kompenzálni (naplót írtam, leveleztem, alkottam, és persze édesanyám is ott volt végig mellettem), de szerintem ez túl nagy falat volt.

Németországi élményeimről Meg vagyok húzatva?! című könyvemben írtam.

Egy este ugyanis egyedül voltam otthon, épp leckét írtam, amikor hirtelen az jutott eszembe, hogy milyen lenne, ha ártanék magamnak, konkrétan kiszúrnám a szememet. Nem tudom, honnan jött ez a gondolat, nem, nem hallottam hangokat, és előtte sosem volt ilyen. Teljesen lezsibbadtam, kiüresedtem, nem értettem, hogy történhetett ilyesmi... Ösztönösen bevettem egy nyugtatót, és próbáltam elterelni a gondolataimat, zongorázni, tévét nézni, amíg anyu haza nem ért a színházból, és akkor rémülten elmondtam, mi történt. Ő leginkább annak tudta be, hogy akkor már elég rossz volt a tüdőm, kevés oxigénhez jutottam, gyakran kellett oxigénpalackot használnom. Ki tudja? Szerencsére hamar pszichiáterhez kerültem, és én se voltam az, aki magába fojtja a dolgokat: mindenről beszámoltam édesanyámnak, bár még most sem tudom, ő hogy volt képes elviselni ezeket a rémisztő gondolatokat, amik újra és újra megrohamoztak, időnként eltűntek, majd újból felbukkantak hónapokon, éveken át.

Nehéz ez. Sokszor gondoltam magamat őrültnek, gonosznak, sőt, még mindig tartok attól, hogy valaki elolvassa ezt, és rám ír, ez és ez a bajod van, irány a pszichiátria. Ennyire nyíltan még soha nem beszéltem erről. De tudom azt is, hogy mások is járnak hasonló cipőben, és talán az, hogy most olvassák e sorokat, segít megnyílni, feldolgozni, segítséget keresni.

Az ilyen gondolatok sokáig gyakran előfordultak, sokszor azt hittem, elmúlt az egész, aztán már attól összeomlottam, hogy egyáltalán megint megjelent pár kósza rossz gondolat: nem mindig ugyanabban a formában, pl. volt, hogy arra éreztem késztetést, hogy kiugorjak az ablakon, máskor arra, hogy mást lökjek ki. Mindig Camus Közöny című írása jutott eszembe: igazából az volt döbbenetesen ijesztő ebben az egészben, hogy az ilyesmit milyen könnyű lenne megtenni, és ilyenkor azt éreztem, miért ne? Mintha minden érzés, morális szabály kicsúszott volna belőlem, mintha minden mindegy lenne, nem lennének következmények. A gondolatok újból és újból visszatértek, minél inkább nem akartam gondolni erre, annál rosszabb volt. És még valami kapcsolódott ehhez: úgy éreztem, hogyha bizonyos dolgokat nem teszek meg (pl. nem nézek meg alaposan valamit az utcán, rossz helyre lépek, nem igazítok meg valamit), akkor valami menthetetlenül elmúlik, valami rossz dolog fog történni. Ebben az időszakban (gimnazistaként) mindezt nagyon nehéz volt megélni, és olykor kínos szituációkba is belementem csak azért, hogy mondjuk visszafordulhassak valamiért az utcán...

Aztán lassan, úgy érzem, sikerült megtanulnom kezelni ezeket a dolgokat. Nehéz volt, mert a magam számára kellett kitapogatnom az utat, és persze kaptam segítséget, de a munka nagy része rám hárult. Nagyon jót tett, ha valamilyen munkába feledkeztem (kertészkedés, kézimunka, festés), és ha társaságban voltam. Igyekeztem minél többször kiszakadni otthonról, kirándulni, új élményeket szerezni, hogy eltereljem a gondolataimat.    

Ismétlem, ezek nem törvényszerűségek. Van, akinél előfordul, van, akinél nem, de nagyon fontosnak tartom, hogy beszéljünk róluk.    

Van hasonló élményed, tapasztalatod?

Szólj hozzá kommentben vagy írj levelet a szonday@gmail.com címre!