Nem szeretem a gesztenyéket bevagdosni, pepecselős munka, de megéri, mert így itthon is tudok sütni gesztenyét; múltkor egy gesztenyefesztiválon mutatták, három oldalán kell egy-egy vágást ejteni, hogy tökéletes legyen. Ma már minden valamirevaló közértben kapni egész télen, ha látok, mindig veszek 10-20 szemet, és reménykedem, hogy nem lesz a nagy része penészes. Fura, mert alapjáraton nem szeretem a gesztenyét, a pürével gyerekkorom óta ki lehetett üldözni a világból, sosem értettem a gesztenyés édesség-hívőket, főleg azt a gesztenyés túrórudi-szerűséget tartottam szentségtörésnek.
De a sült gesztenye az más, különösen télen, utca árustól véve; régen a Rákóczi téren, az OTP előtt volt mindig egy jellegzetes öntöttvas sütőjével, ha szolfézsra mentünk barátnőimmel, a villamosról leszállva mindig azon a zebrán mentünk át, ahol az árus is állt, a virágárus bódéja mellett. Az árusok akkor még nem ültek fel a nosztalgiavonatra, nem turista-csalogató köpenyben, kalapban árulták a gesztenyét, hanem pufikabátban és usankában, ujjatlan kesztyűben. Egyébként az OTP-ben dolgozott vezető beosztásban barátnőm anyja, néha oda is benéztünk, ott lett először "suli-betétem": ha 8000 Ft összegyűlt, kaptam egy plüss sárkányt, a sárkány meg is lett, a betétkönyvet pedig a szobám falán lógó kép hátuljára ragasztottam gondosan, biztos, ami biztos. Zsófi anyukája itt mindig konzervatív fehér blúzban volt, furcsa volt, ha náluk aludtam, nyaraltam, többnyire otthonkában vagy melegítőben láttam Ági nénit. A bankban pedig régi fakazettás fal- és mennyezetborítás volt, meleg, barna színben, ma már minden zöld és világos és modern.A szolfézs mindig iskola után volt közvetlenül, Zsófival és Borival jártam oda, meg odajárt a Rajhona Ádám fia is a sulinkból, csak megebédeltünk és mentünk is. Pedig amúgy másik zeneiskolához tartoztam, ide csak a közelség miatt írattak be, így legalább a szolfézs miatt nem kellett Budára járnom. Pedig a zeneiskolám megpróbálkozott egy Bródy Sándor utcai zeneteremmel is, de a lakók kiakadtak, kővel zúzták be az ablakot, költözés lett a vége.
A szolfézst a Somogyi Béla utcai iskolában tartották, nem volt valami lélekemelő hely, a "lépcsőház" a folyosó közepén volt sárgára festett rácsokkal körbevéve, mint egy dühöngő, olyan volt.
A gesztenyeárusnál 20 Ft volt egy adag, 8-10 gesztenyét kaptunk pici barna papírtasakban, ha az árus jófej volt, egy-két szemmel többet tett a zacskóba. A gesztenyéket nem ettük meg mindjárt, Hajnalka néni, a szolfézstanár nagy örömére óra alatt fogyasztottuk el, ami persze azzal járt, hogy órákon át bontogattuk a recsegő gesztenyehéjakat, és a padba morzsáztunk, és csöppet sem próbáltuk leplezni ténykedésünket.Hajnalka néni szelíd természete engem amúgy is rosszalkodásra ingerelt, mai szóval élve mindig széttrollkodtam az óráit, amit békésem mosolyogva tűrt, szegény nem volt a pedagógiai szakma magaslatán, vagy csak nem volt a stílusa büntetni és keménykedni, de amúgy is, fogást nem tudott volna rajtam találni, hiszen mindig kitűnő tanuló voltam, mindegy, mit volt a feladat, többszólamú dallam lejegyzése, ritmusgyakorlat, szolmizálás, tudtam, és vissza is éltem a dologgal. Valljuk be, unatkoztam, és ha gyenge ellenállásba ütköztem, én lettem az osztály bohóca.
Óra után elváltam barátnőimtől, ez még az a korszak volt, amikor egy délutánra több különóra is jutott, tovább kellett mennem gyógytornára, amit szívből gyűlöltem. Szerencsére nem kellett messze mennem, csak át a Gutenberg-téren a Horánszky utcába, a Vörösmarty Gimnázium egyik kistermében tartották a csoportos tornát kifeküdt, vékony, csíkos, piszkos huzatú matracokon, de a tornatanár, Gyöngyi néni legalább laza volt, magnón zenét hozott be, és George Michael Faith c. számára végeztünk aerobikkal kevert valamit. Bírtam Gyöngyi nénit, vékony, fiús tanár volt, egyszer leesett valahonnan, akkor két kezét és a lábát törte, hónapokig nem ő tartott az órákat meg az úszást sem, mert arra is hozzá jártam a Losonci téri suliba. (És azt is utáltam.)
Tornaóra előtt még volt egy csomó időm, így beültem egy kis cukrászdába a Bródy utcában. Tényleg kis cukrászda volt, pár négyzetméter, de a végén elfért egy kis asztalka székkel. Ha maradt pénzem a sült gesztenye után, akkor vettem egy darab krémest 15 forintért, egy pohár szódavizet, és 10 deka száraz teasüteményt, amit magammal vittem a gimibe. Ott először megkérdeztem a portást, nem marad-e véletlenül el a tornaóra (a remény hal meg utoljára), aztán bevettem magam az egyik folyosó tágas ablakszegletébe, és a teasüteményt rágcsálva tanultam. Amíg apa élt, óra után mindig ő jött értem: egyszer a folyón egymásnak futott két társam, az egyiknek eltört az orra, dőlt a vér, és apa látta el őt. Máskülönben kiültem a gimi kapuja előtti vasrácsra, és onnan lestem a sötétedésben, mikor közeledik apa Fiatjának reflektora. Mint a kutya a gazdájára, úgy vártam, hogy jöjjön.
(És mire ezt a posztot lejegyeztem, meg is sült a gesztenye...)
Képek: nlcafe.hu, fortepan.hu, 1xbolt.blogspot.hu
