Életünk kutyái

2019. február 08. 13:49 - Szonday Szandra

Születésnapomra egyik barátnőm, Csuti, akivel gyerekként együtt töltöttük a nyarakat, általam sosem látott, régi fényképekkel lepett meg. Az egyik fotón lábamnál fekete kutya hentereg szélesen vigyorogva: Negró... Negivel együtt nőttem fel, első emlékképeim egyike, hogy nedves orrát bedugja a rácsos ágyamon. A második szavam a mama után az volt, hogy Negrrrrró - szépen megpörgetett r-betűkkel -, amitől apám annyira nem volt elájulva, de anyu csak nevetett, hát persze, a gyerek egész nap azt hallja, hogy Negró, gyere ide, menj oda.

Negró egy kis fekete spániel volt, de emlékeimben egy nagy, fekete, szőrös kutyaként él (hiszen én pici voltam), "aki" folyton mellettem strázsált; ha elindultam a kertből barikákat etetni a szomszéd telekre, visszaterelt, jelezte anyunak, ha sírtam, egyébként meg nyugis ebzet volt, csak néha rosszalkodott, pl. amikor - vadászkutya volt a lelkem - sz@rba hempergett, anya szerint azért, hogy a szarvasok azt higgyék, á, csak egy kupac sz@r jön, semmi vész. Minden sétáról hazahozott egy követ, amit csak az ajtóban volt hajlandó átadni, így csodás kőgyűjteményünk volt a teraszon. No meg imádott utánunk szökni, ha elmentünk, folyton figyelni kellett, nem fut-e a kocsi után, és toldozgatni a kerítést. Negi mellett tanultam meg először a kutyatartás rejtelmeit, hogy mekkora veszély a toklász és a bepállott fül, és imádtam, amikor tavasszal lenyírták a bundáját, és a nagy, mancsos szőrpamacsból egy pilinszka, ropilábú kutya lett.

Búcsú

Negró tragikusan rövid életet élt, alig 6-7 évesen veseköve lett, amit az egyetemen megoperáltak. A műtét jól sikerült: emlékszem, bementünk hozzá, akkoriban még nem voltak modern gallérok, így egy zöld műanyaglavor közepét kivágták, és azt húzták a fejére, hogy ne tudja piszkálni a sebét. Szegény, a nehéz zöld lavórral a fején össze-vissza imbolygott, mindennek nekiment. Otthon aztán gyorsan lecseréltük a kényelmetlen gallért, anyu az egyik harisnyámból rögtönzött bugyogót Neginek - nagyon csini volt a fekete spániel a piros naciban. Azt hittük, minden rendben lesz, de két hét múlva egyik éjszaka Negi felkeltette anyámat - rosszul volt, oldala keményre dagadt. Besiettünk vele az egyetemre, ahol megállapították, hogy infarktust kapott a veséje. El kellett tőle búcsúznunk. Sosem felejtem el anyám könnyeit, ahogy beült a kocsiba, és elmondta, Negi nincs többé. Negrót a kertünkben temettük el egy babarózsa bokor alatt. Családunk része volt, lakásunk ajtajának névtábláján még sokáig ott állt a neve a miénk alatt, mint negyedik lakó: Sághegyi Negró.

Rokkó, a csodakutya

Negró azonban nem az első spániel volt édesanyám életében. Barátnőm képeinek hatására találomra beletúrtam a régi fotós fiókba, és kikaptam egy kötegnyi képet, ahol az első felvételen rögtön édesanyámat fedeztem fel egy kis fekete gömböccel a karjaiban. Egy másik képen 6-7 fekete kölyök napozott egy pléden. A kép hátoldalán felirat: "Rokkóka és Zizi első kölykei 3 fiú és 3 lány. 1970. aug. 16."

Rokkóról, bár nem ismertem, rengeteg történetet hallottam, legendás kutya volt barátaink körében. És Negró nem más volt, mint Rokkó leszármazottja - legalábbis ugyanabból a családból jött.

Mint a kép is mutatja, Rokkónak voltak kölykei. Akkoriban anyunak még volt ideje kiállításokra, kutyaiskolába járni vele (mellettem Negróra sajnos már nem maradt ennyi energiája), néhány díja még mindig meg van valahol. Ugyan gyerekkorában anya családjának volt egy kis pincsere (lásd a legelső képet), Rokkó volt anya első, saját kutyája, felnőtt, független életének egyik jelképe; Rokkó albérletről albérletre kísérte kezdő színészként szárnyait bontogató édesanyámat. (Időnként ebből voltak bonyodalmak: pl. Rokkó kicsit megcsócsálta a főbérlő néni tyúkját, ami ugyan túlélte a támadást, de legközelebb, amikor a tyúk csak meglátta a közeledő "szörnyet", szívinfarktusban elhalálozott. De volt, hogy esténként dolgozni induló anyámat prostinak nézték az utca öregasszonyai, amin nem segített, amikor azt hallották, hogy apám, aki épp felmosott, válogatott káromkodásokkal - sáros k@rva - szidta a piszkos lábakkal becaplató ebet.)

A testőr

Rokkó rendkívül okos és erős egyéniséggel rendelkező kutya volt. Úgy tudom, eredetileg anyu az első vőlegényétől kapta, ezért időbe telt, míg édesapámat (anyu új hódolóját) elfogadta, ami abban mutatkozott meg például, hogy ugyan engedte leülni aput a fotelba tévét nézni, felállni azonban nem engedte, ha megmozdult, morgott. Végül összebarátkoztak, de Rokkó továbbra is védelmezte anyámat: ha nagyanyám csak dühösen, hangosan beszélt vele, vagy hozzá akart érni, Rokkó már ugrásra készen állt. Anyunak csak annyit kellett volna mondania: "Bánt!". Kaját sem adhatott neki bárki, csak anyám engedélyével fogadott el mástól jutalomfalatot - vagy még úgysem. Anya nevetve mesélte, hogy egyszer a parkolóban egy autószerelő azért rimánkodott, hagy adhasson Rokkónak valamit. Rokkó anyu parancsára nagy nehezen elvette, majd amikor tettek pár métert, és a szerelő nem látta őket, kiköpte a falatot.

Igazi színházi kutya volt, mindig bent lógott anyuékkal, és a színészbüfében derült ki, hogy Rokkó bizony alkoholista is, miután eltűntek a földre tett borosüvegek, és Rokkó gyanúsan jóízűeket szundított hangosan horkolva az asztal alatt. Rájöttek, hogy Rokkó nyúlta le az üvegeket, a mancsával alátámasztotta az aljukat, és kiszlopálta a maradékot. Függősége odáig fajult, hogy egyszer apámról is letépte az inget, mert apa el akarta venni tőle a vermutos üveget. (Egyszer egyébként Negró is színházi kutyává avanzsált: egy jelenet erejéig bent lehetett a Cigánybáró előadásán. A fénykép, ahogy egy sárga párnán ülve büszkén feszít a színpadon, máig megvan.)

Egy időben társa is akadt Rokkónak: anyuék találtak Délegyházán egy vizslalányt, Lady-t, akivel Rokkó együtt szedte szét a lakást, ha anyuék nem voltak otthon - belevitték egymást a rosszba. Lady-t anyuék nem tarthatták meg, de megtalálták neki az igazi gazdit egy vadász személyében. Lady meglátta, és rögtön az új gazda lábához ült, de később sem felejtette el anyámékat. Amikor egyszer arra jártak, Lady a kerítéshez rohant, és egy őzlábat vitt nekik...

Rokkónak kétszer annyi idő adatott meg, mint Neginek, 14 évig élt. Remek kondiban volt, idősen is átúszta a tavat édesanyámékkal, azonban egy fertőző vírus, a szopornyica végül legyőzte. Anyám karjaiban halt meg. Egy olyan betegségben, ami ma már a korszerű oltásoknak hála könnyen kivédhető...

Folyt. köv.

Az ember, ha egyszer már volt kutyája, nehezen bírja ki nélküle (avagy kutya nélkül lehet élni, de minek?). Mi sem voltunk másképp, Negi halála után két évvel újabb családtag érkezett hozzánk. Apám ekkor már nagyon beteg volt, a leukémia végstádiumában járt (egy év múlva örökre itt hagyott bennünket). Úgy gondolta, legyen egy "férfi" a családban, ha ő már nem lesz - így csöppent közénk Soma, a dalmatakölyök, aki szintén életünk fontos fordulóin kísért minket végig. Mellette váltam felnőtté, és ő lett főszereplője, illusztrációim ihletője, "múzsám" 15 évesen írt első könyvemnek is, amit életmentő gerincműtétemről írtam. De ez már egy másik sztori...