Édesanyám, Török Saci tíz évvel ezelőtt, február 21-én halt meg. Akik követik sorsomat, írásaimat, azok már némileg megismerhették történetét: küzdelmét a rákkal, az én betegségeimmel, művészetét. Néha felvillantottam egy-egy képet fiatalkorából (itt és itt), és sokszor megemlékeztem róla versekben, képekben - de ritkán írtam arról, honnan jött, hol nőtt fel, hogyan vált színésszé, pedig fiatalkora sem volt könnyebb, eseménytelenebb, mint a velem töltött idő. Most úgy gondoltam, mesélek az életéről - a kezdetektől.

Burokban született

Anya törzsgyökeres erzsébeti lány volt. Az Iskola utcában volt házuk, hátul hatalmas kerttel. (Sajnos később ezt a területet szanálták, akkor kaptak anyuék lakást a 8. kerületi lakótelepen, ott, ahol ma is élek.) Otthon született, a fáma szerint burokban - ám ez mégsem hozott szerencsét édesanyámnak. Anya családja ugyanis nem volt éppen idilli: édesapja szíjjal verte már azért is, ha nem aludt este időben; előfordult, hogy álmában levágta lánya göndör, szőke fürtjeit. A szülők hozzáállását jelezte, hogy '56-ban simán útnak indították a két kicsi lányt a romos Pesten, hogy szerezzenek kenyeret. Anya soha nem tudta elfelejteni az Üllői úton összeégett orosz katonák képét...

Nem sok mindene volt anyunak, első meleg télikabátját a saját kis keresetéből vette diákként. Az áldatlan helyzetnek az vetett véget, amikor édesanyám kétségbeesésében öngyilkos próbált lenni: bevett egy csomó gyógyszert, de megmentették, kimosták a gyomrát. Nagyapám ekkor elköltözött, nagyanyám pedig lázas férjkeresésbe kezdett - ám a jelölteknek olykor inkább a fiatal lányok tetszettek volna...

Idillinek tűnő család: anya (középen) nővérével és édesanyjával egy újévi képeslapon

Anya (a bal oldalon) cserediákként az NDK-ban. (Nem véletlenül tanultam én is németül.) Itt szerzett barátsága Giselával egész életére fennmaradt.

Menekülést a ceglédi rokonok jelentettek, ha anya a nagyanyjánál nyaralhatott, akit imádott. Ám később a nagyi Londonba költözött - követte lányát, aki családjával '56-ban Angliába emigrált. Anyu nagyon szerette kint élő unokatestvéreit, Irénkét és Ernőt, akikkel, ha ritkán is, de találkozhatott. Ernő buddhista festő lett, amolyan életművész, akit végül Amerikába sodort az élet, Irénkét azonban fiatalon meggyilkolták: szerelmét felakasztva, őt magát a kádban találták, lelőtték. Soha nem derült ki, pontosan mi történt. Második nevemet (Irina) anyuék az ő tiszteletére adták nekem. 

Anya és tragikus sorsú unokatestvére, Irénke a budai várban

Árral szemben 

Nagyapám egyébként cukrász volt, Béla bácsi boltja ismert volt Erzsébeten. (Úgy mesélik, felmenőim között törökök vannak, a mesterség generációról generációra öröklődött.) Ugyan a cukrászdát az ötvenes években államosították, de nagyapám azt akarta, hogy lányai is az ő szakmáját tanulják, ezért anyámat az élelmiszeripari technikumba íratta. Persze, anyukám utálta, hiszen már ekkor is színészi ambíciói voltak. Ezt tanárai is tudták, és volt, aki feleltetés helyett inkább arra kérte, mondjon el egy verset - erre kapott osztályzatot. Igyekezett "kijátszani a rendszert", cikkeket írt, műsorvezetősködött a tévében, egy vak írónak, Brazília-kutatónak, Molnár Gábornak segített könyvei szerkesztésében. (Halála után sokat segített az író hagyatékának, emlékének ápolásában.) A technikumban szenvedett, 11 tantárgyból kellett érettségiznie, olyanokból, mint kenyérsütés, géptan, mikrobiológia... Érettségi után már meglett volna a munkahelye, egy élelmiszeripari laborban kapott helyet. Körbevezették az "új elvtársnőt", mondták, másnap várják szeretettel. Soha nem ment vissza. A technikumban azonban életre szóló barátságokat kötött. A vicces az volt, hogy osztályából szinte senki nem maradt a pályán...

A világot jelentő deszkákon

Apja élete végéig nem fogadta el anyám döntését, még idősen is azt kérdezgette: "Mikor hagyod abba a bohóckodást?" De anyu jól döntött, színpadra termett: gyönyörű volt, karizmatikus, aki bármilyen műfajban megtalálta a helyét. Még az artista szakmával is kacérkodott. (A dologból aztán nem lett semmi, mert hozzá kellett volna mennie partneréhez, hogy külföldön is dolgozhasson.) Talán, ha máshová születik, világsztárrá válik... Igaz, szőke szépsége miatt gyakran volt ő az ügyeletes naiva, amit szívből utált. Sokkal jobban szerette a kihívásokat, ha minél jobban át kellett változnia. Ezért az sem rengette meg, amikor kinőtte a kislány-szerepeket: imádta, hogy végre gonosz, rút boszorkány lehetett. (Igaz, sokszor még így is nehéz volt elsminkelni - mindig átütött fiatalos szépsége, együtt nevettünk azon, hogy az ősz parókák is jól álltak neki.) Jól táncolt, és gyönyörű hangja volt, így operettben, sőt, operában is fellépett. A keresztelőmön ő énekelte az Ave Maria-t - a felvétel a mai napig megvan.

Anya (legalul) akrobatikus ügyességéről is tanúbizonyságot adott

Felbukkan apám 

Anya kezdőként a kecskeméti színházat választotta, mely a '70-es években, Radó Vili bácsi vezetése alatt legendás volt. Itt már együtt dolgozott édesapámmal, akivel 1970-ben házasodtak össze. Ám megismerkedésük nem volt zökkenőmentes: anyám ugyanis akkor jegyben járt, vőlegénye gyermekkori barátja, szomszédja volt - az első férfi az életében. Állítólag egy félreértés miatt váltak szét: vőlegénye ugyanis hosszú ideig Olaszországban tanult ösztöndíjjal, azonban levelek nem érkeztek tőle. Mint később kiderült, az olasz postássztrájk miatt. Ám anyám erről nem tudott, és közben megismerkedett apámmal... 

Anyám és apám fiatal házasokként

Apu igazi munkásszülők gyereke volt, és elmondása szerint a ruhán, ami rajta volt, és egy strandpapucson kívül nem volt semmije. Érettségije sem. Ám műszaki tehetség volt, ebben nagybátyjára ütött, aki mérnök lett (apai nagyapám és öccsei korán elárvultak, így nagyapámnak kellett őket felnevelnie - ezért lett "csak" asztalos, míg testvérei továbbtanulhattak). Anyám unszolására apa letette az érettségit, majd beiratkozott a színház- és filmművészeti egyetemre is. Kreatív, a munkájának élő ember volt, imádta a színházat, így hamar feljebb került a ranglétrán: volt a Katona József Színház műszaki vezetője is, halálakor pedig a Kamara Színház fővilágosítója volt.

Anya egyik kedvenc szerepében, ahol katonaruhába bújva férfivá kellett alakulnia (partnere Knapcsik József) - G.B. Shaw: A sors embere (Rendezte: Hetés György)

Komikaként zenés-táncos műfajban Fábián Józseffel- Katajev: Bolondos vasárnap (Rendezte: Lacina László)

Anyuékat mindenki szerette, olyanok voltak, mint egy sztárpár. Jó volt rájuk nézni, mindenkinek segítettek (néha bizony vissza is éltek ezzel). Sok munkával rakták össze életüket. Albérletről albérletre jártak, mígnem kaptak egy lakást Józsefvárosban. Örültek neki, közel volt a színház, és én is úton voltam. Ekkor egy kis telket is tudtak venni Délegyházán, a tó mellett, amelyen kis faházat emeltek. Minden idillinek tűnt. 

Drámai műfajban

Ám hamarosan felborult addigi életük. 1986 után nem sokkal (talán nem véletlenül a csernobili katasztrófa után) anyámnál és apámnál is rákot diagnosztizáltak, és nálam sem volt minden rendben... Akkor már sejthető volt, hogy egy ritka genetikai betegséggel születtem, de abban az időben nem sokat tudtak a Marfan-szindrómáról. Szóval, miközben próbáltak megoldást találni a bajaimra (először a Szovjetunióba kellett utaznunk, hogy megoperáljanak), a saját életükért is küzdöttek. Próbálták előlem titkolni a bajt, és magas hőfokon éltünk - próbáltak mindent megadni, amit lehetett. Ám apámat végül legyőzte a leukémia, bár így is jóval tovább, 7 évig élt együtt a betegséggel. Magunkra maradtunk, én 9 éves voltam.

Én, nagyagyám és anya a délegyházi telken. (A szaletli korábban egy színdarab díszlete volt.) Nagyanyámat, aki rajtam keresztül próbálta pótolni édesanyám mostoha gyerekkorát, 1986-ban veszítettük el.  

Mindez a rendszerváltás időszakára esett, amikor alaposan felbolydult minden a színházi világon belül is. Az állandó szerződések megszűntek, a színház, ahol anya és apa addig dolgozott, átszerveződött. Anya munka nélkül maradt, leszázalékolták, próbált valahogy megélni. A rokonokra nem nagyon számíthattunk, apai nagyszüleimet nem sokkal apa halála után anya temette el, a többiekkel nem volt soha jó a viszony. Noha anyukám viselte gondját édesanyjának (velünk szemben sikerült neki lakást szerezni), amikor 1986-ban meghalt, testvére minden örökségből kiforgatott minket. Anyuéknak a betegségeik mellett nem volt erejük harcolni vele. 

Végül anya egy utazótársulatnál helyezkedett el, amit a régi Arany János utcai gyerekszínház egykori tagjai vezettek. Sok szerepe volt, járta az országot, ám jött 1998, a németországi gerincműtétem ideje, amikor félévet külföldön töltöttünk. Bár megígérték, hogy megőrzik a szerepeit, mikor hazajött, kihátráltak mögüle, hátat fordítottak neki. Úgy tűnt, irigyek arra a "médiafelhajtásra", figyelemre, amit a betegségem miatt kaptunk... 

Anyu utolsó szerepében a Mátyás király meséiben (2008, Tihanyi Vándorszínpad, partnere Nemes Krisztina). A díszleteket, jelmezeket saját terveink alapján mi magunk készítettük.

Újból fel kellett építeni az életét. Szerencsére egy másik társulat felkérte, legyen tagja. A Tihanyi Vándorszínpadot régi, családi barátjának és kollégájának fia alapította. (Régen Csabi édesapjával is járták az országot kis mesedarabokkal.) Anya a mesetársulat vezetője lett, és a színészkedés mellett díszlet- és jelmeztervezésbe kezdtünk közösen. Akárcsak apa, anya is rendkívül kreatív volt, jól rajzolt, festett, varrt. Ez amolyan közös bizniszünk volt, és nagyon élveztük, hamarosan kézműves foglalkozásokat, rendezvényeket vállaltunk, vagy reklámfigurákat varrtunk. Időközben sajnos volt még egy mélyrepülés, 2003-ban, amikor újból az életemért kellett küzdeni: egy tüdőgyulladásnak köszönhetően 3 hónapra lélegeztetőgépre kerültem. Nem sokon múlt az életem. 

Török Sarolta: Ringben a fájdalommal - Felgyógyulni a rákból   

Utolsó felvonás  

Anyu mindig rettegett, hogy egyszer visszatér a rák, különösen akkor, amikor értem kellett aggódnia - a stressz nem igazán kedvez a betegségeknek... Ám kitartott, és megélhette, hogy párt találjak, elvégezzem az egyetemet, megjelenjen az első verseskötetem... És ő is újból szerelmes lett. Úgy tűnt, mintha a sors eddig várt volna. 

Anyával első verseskötetem bemutatóján (2008)

Szeptemberben volt a kötetbemutatóm és az új, talán legszebb kiállítású darabunk premierje. Ekkor már nem volt túl jól, de még nem volt biztos a diagnózis. Decemberben tudtuk meg: vastagbélrák. A kór gyorsan terjedt, a karácsonyi szezonban még 32 előadást nyomott le, januárban már nem tudott nyelni, beszélni. Elvesztette azt az eszközét, a hangját, ami addig az életét jelentette. 

Február 21-én hagyott itt minket egy gyönyörű, havas, napsütéses szombat délután...   

Tetszett a cikk? Kérdésed van? Csatlakozz FB-csoportomhoz, látogass el hivatalos FB-oldalamra vagy írj rám e-mailben!