A koronajárvány kapcsán naponta hallunk a lélegeztetőgépekről: hány készülékkel rendelkeznek a kórházak, hány érkezik, hányan vannak jelenleg gépi lélegeztetésen, milyen új gépet fejlesztenek, stb. Az egyik legnagyobb félelem a COVID-dal kapcsolatban talán az, hogy az ember gépre kerül - főként, mert rengeteg tévhit kering ezzel kapcsolatban, sokan maximum filmekben láttak ilyesmit - ahol rendszerint rosszul ábrázolják -, és amit nem ismerünk, attól még jobban félünk. Nem titkolt célom részben az, hogy megértsük, mit kockáztatunk, ha ebben az időszakban nem viselkedünk felelősségteljesen, másrészt képet kapjunk arról, milyen komoly munka folyik az intenzív-osztályokon.

Sok pozitívumot nem tudok mondani arról, hogy milyen lélegeztetőgépen lenni, röviden összefoglalva: sz@r. Ám mielőtt pánikolni kezdenénk, fontos néhány dolgot megemlíteni.

1. Először is: ha valakit légzési elégtelenséggel kórházba szállít a mentő, még nem kerül automatikusan lélegeztetőgépre, egészen pontosan nem feltétlenül alkalmaznak az orvosok intratracheális (légcsőbe vezetett csövön keresztüli) lélegeztetést. Ez ugyanis az egyik legdrasztikusabb, invazív beavatkozás, megvannak a veszélyei, így az orvosok, ameddig lehet, igyekeznek "gyengédebb" módszerekhez nyúlni. Mivel lélegeztetésre oxigénellátási zavar esetében van szükség, ezért megoldást jelenthet az oxigénterápia (maszkon vagy orrszondán keresztül adva), vagy BiPAP ill. CPAP készülék használata. Ezeket is arc- vagy orrmaszkkal használják, légzési apnoéban szenvedők már ismerhetik, és tulajdonképpen ezek is gépi lélegeztetésnek számítanak - de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban gép lélegeztetésnek az intratracheális lélegeztetést fogom hívni. 

Szóval ha az ember olyan betegséggel küzd, ami légzési elégtelenséggel jár, és ez már sem oxigénterápiával, sem ún. non-invazív lélegeztetéssel  nem orvosolható, akkor jön az asszisztált intratracheális gépi lélegeztetés.

2. Az asszisztált lélegeztetés (amikor tulajdonképp a beteg spontán lélegzik, a gép pedig rásegít) egy hatalmas lehetőség, segítség a szervezetnek arra, hogy túlvészeljen egy súlyos fertőzést, regenerálódjon, meggyógyuljon. (Egyes esetekben pedig a gépi lélegeztetés jelenti az egyetlen esélyt arra, hogy az ember gyógyíthatatlan betegség esetén is életben maradjon. Ma hazánkban is sokan élnek lélegeztetőgéppel.) Sőt: vírusos fertőzés esetén a lélegeztetés során alkalmazott túlnyomás kifejezetten jó hatással lehet a tüdőre.

 Non-invazív gép lélegztetés

Életem során sajnos nem egyszer voltam lélegeztetőgépen, és volt, amikor hetekig. A legrosszabb időszakot 2003-ban éltem át ill. túl, amikor egy nagyon súlyos tüdőgyulladásom lett, amit aztán egy kórházi gombás fertőzés is megfejelt (ne a lábgombára tessenek gondolni). Sajnos eleve rossz helyzetből indulok ilyenkor: korábbi mellkas- és gerincműtétem miatt a tüdőmnek jóval kisebb hely jut, és a bordák sem képesek úgy tágulni, mint normális esetben. Ezért is történhetett, hogy 2003-ban több hónapig az intenzíven ragadtam, és hol felraktak, hol leszedtek a gépről. Végül gégemetszést is kellett csinálni - erről majd később. Mindezek a dolgok sajnos nem maradtak következmény nélkül, így ma is oxigént, illetve éjszakánként BiPAP-készüléket használok otthon.

A gépi lélegeztetés egyébként egy nagyon bonyolult tudomány: egy kicsit beleszagoltam ebbe, amikor az intenzíven rendszeresen hoztak hozzám rezidenseket oktatásra - hiába, mindig különleges eset voltam -, és a doktor, doktornő elkezdte magyarázni a beállításokat, metódusokat. Nagyon sokféle lélegeztetési mód létezik, akit érdekel annak itt egy rövid, tömör összefoglaló. 

A rettegett intubálás

Gépi lélegeztetéshez intubálni kell a beteget, azaz szájon keresztül egy tubust vezetnek a légcsőbe (tracheába). Ezt leggyakrabban narkózisban, izomlazítás (relaxálás) után végzik, tehát a beteg nincsen tudatánál. Csak nagyon speciális esetben csinálják éber tudatú betegnél.

Az intubálás nem egyszerű művelet, nagy gyakorlat kell hozzá, hiszen a gégebemenet feltárása hordoz veszélyeket. Ehhez egy fémkalapácsra emlékeztető eszközt, a laringoszkópot használnak, melyen a nyelvhát görbületének megfelelően hajlított, különböző méretű "lapocok" vannak, ill. fényforrás is található A tubus kb. 30 cm hosszú, egyik végén (ami a légcsőbe kerül) mandzsetta van, amit 6-8 ml levegővel fújnak fel, hogy légmentesen feküdhessen neki a légcső falának. Ez akadályozza meg, hogy nyál, vér, felöklendezett gyomortartalom kerüljön a tüdőbe, ami súlyos fertőzésekhez vezetne. (Forrás: orvosilexikon.hu)

Sajnos az intubálás azt jelenti, hogy az ember a lélegeztetés ideje alatt nem tud szájon át táplálkozni. (Max. pár ml vizet engednek fecskendőből lenyelni.) Ez elég kínzó érzés tud lenni, én 1-2 hét után már nagyon szenvedtem tőle. Természetesen a táplálást megoldják, az ember - többnyire orrszondán, a nyombélbe vezetett csövön keresztül) megkapja a szükséges tápanyagot, de akkor is nagyon hiányzik az evés, a nyelés, a rágás, az ízek. Volt, amikor semmi másra nem vágytam volna, mint egy nagy pohár tejre...

Az egyik legkellemetlenebb dolog, amit sajnos rendszeresen el kell végezni gépi lélegeztetés során, az a "trachea toilette", ami nem jelent mást, mint a váladék leszívását a tubusból. A váladék sajnos folyamatosan termelődik (ezt normális esetben felköhögjük), egy idő után akadályozza a légzést, fullaszt. Az ápolók időnként mindenképp leszívják, de előfordult, hogy hamarabb kértem, mert szükség volt rá. A leszíváshoz a tubusösszekötőn (a tubust a légzőkörrel összekötő toldalékon) vezetik be a szívókatétert, és kifelé húzva szívnak vele. Ez max. 10-15 másodpercig tarthat, mert ezalatt a beteg nincs rendesen lélegeztetés alatt, ezért is baromira kellemetlen. 

Az idő tengerén átevezni

Sajnos a kórházban nagyon lassan telik az idő. Sokat gondolkodtam most azon, vajon a járványkórházakban megengedik-e a betegeknek, hogy mobiltelefont vigyenek be? (Van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem.) Nem minden intenzív osztályon engedik, mert a betegek sokszor nincsenek igazán maguknál, és hülyeségekkel hívhatják fel a hozzátartozókat vagy akár a rendőrséget. (Én pl,. 2003-ban azt hallucináltam, hogy tűz van, és felhívtam a tűzoltókat az osztályról. Búcsút is inthettem a telefonomnak.) Ráadásul balesetveszélyes is lehet, pl. ha töltés közben nedvesség éri a konnektort. Ugyanakkor nagyon nehéz elviselni a gépen töltött időt, ha az embernek nincs legalább egy kis zsebrádiója, a hozzátartozókkal való kapcsolattartásról nem is beszélve. De kétlem, hogy bármelyik kórházi dolgozó örülne, ha a beteg panaszos FB-üzeneteket írogatna... 

Orvosokkal beszélgetve sokszor kérdezték tőlem, hogy éltem meg ezt az időszakot, hiszen ők csak a maguk szemszögéből látják az pácienseket, nincsenek a nap minden pillanatában velük. De ha még így is lenne: az ember egészen "másállapotba" kerül a betegágyon, teljesen más lesz az időérzéke, a fontossági sorrend, stb., és ezt egy "egészséges" ember nehezen tudja átérezni.

Minden nagyon lelassul, hiszen nem csinál az ember semmit. Ha dolgozik, elfoglalja magát, rohan ide-oda, csak úgy repül az idő. De amikor csak fekszik, mint egy darab fa, akkor kínosan lassan vánszorognak a percek. Minden kis történés eseményszáma megy, pl. ha egy nővér az ágyadhoz lép, a reggeli vizitket úgy vártam, mint a karácsonyt. Ilyenkor még az is nagy dolog, ha rálátsz a nővérpultra, és "mozizhatod", hogy dolgoznak az ápolók, orvosok.  Az apró dolgok, bajok felnagyítódnak, emlékszem, egészen kis hülyeségek is felzaklattak, végletekben gondolkodtam. Például hogy a párom nem jó mobilkábelt hozott be látogatáskor. Én egész nap erre vártam, hogy normálisan tölthessem a telefont, és katasztrófaként éltem meg, hogy megint egy napig kell várnom, mert ez a nap egy örökkévalóságnak tűnt.  

És mielőtt bárkiben fölmerül a kérdés, hogy lehet, hogy valakinek ilyen gondjai legyenek lélegeztetőgépen, elmesélem, hogy bizony lehetséges. Én olvastam, ha volt erőm, írtam, még verset is. (Máshogy nem is tudtam kommunikálni gépen.) És a Valerian vagy az ezer bolygó városát is az intenzív osztályon néztem meg. Sokszor nem tudtam aludni éjszaka, és az ágyhoz kötve, fájdalmak között rendkívül nyomasztó pszichésen, lelkileg várni, hogy teljen az idő. Ezért nem is csodálom, hogy sok beteg tapasztalja később a poszttraumás stressz-szindróma tüneteit. 

Mozgatás

Ugyanis a gépi lélegeztetés ideje alatt a betegeket nem altatják folyamatosan - egyrészt a mesterséges kóma (kontrollált lélegeztetéssel) csak bizonyos betegségeknél indokolt, másrészt a beteg érdeke, hogy ez idő alatt is minél aktívabb legyen. A hosszú fekvés ugyanis rengeteget árt a testnek: felfekvések alakulnak ki, az izmok elgyengülnek, felborul az emésztés, stb. Persze itt nem arra kell gondolni, hogy megsétáltatják a beteget, de ezen kívül is vannak lehetőségek, ha a beteg állapota megengedi.

Az embert igyekeznek pl. nem vízszintes, hanem félig ülő helyzetben tartani a tüdő miatt - ezt persze rettenetesen utáltam, mert alváskor is csak egy kispárnát használok, és ki van merevítve a gerincem. Sokszor ültettek fel az ágyban, ezt se nagyon komáztam, de nem volt választási lehetőségem. Ám valószínűleg sokan vannak, akik kifejezetten szeretik, ha fölülhetnek, így jobban látják azt is, mi történik körülöttük. 

Intenzív osztályon is dolgoznak gyógytornászok, nagyon fontos feladatuk van egyrészt a betegek aktivizálásában, másrészt, ha már lekerültek a lélegeztetőgépről, légzőtorna végeztetésében. Gyógytornász segíthet például abban is, hogy a lélegeztetett betegeket kiültessék székbe akár 1-2 órára is - mint korábban írtam, ez nagyon fontos, hisz a belső szerveink alapvetően úgy működnek jól, ha függőleges helyzetben vagyunk. 

Amikor 2003-ban voltam lélegeztetőgépen, a kórházi állapotok elég siralmasak voltak. Volt ugyan gyógytornász, de nagyon ritkán láttam, aztán el is tűnt. Szerencsére megengedték, hogy az édesanyám által fizetett szakember bejöhessen az intenzívre. (Bele se merek gondolni, mennyibe került.) Nem tudom, ezt a mostani helyzetben mennyire tudják megoldani, főként, hogy szigorú higiénés szabályok vannak. De én egy idő után saját kezembe vettem a dolgokat: behozattam anyuval a gumiszalagomat, bokára csatolható súlyokat, és azokkal tornáztam fekve az ágyban, a lélegeztetőgépen. Muszáj voltam, ha nem akartam, hogy tepsiben toljanak ki. A hosszas fekvés, betegség után így is szinte újra kellett tanulnom járni. 

Kábelrengeteg

Ezek persze nem egyszerű műveletek. A lélegeztetőgép egy dolog - ezen kívül rengeteg kábel köti az embert különböző gépekhez, infúziósüvegekhez.

Általában kap egy centrális kanült, amit a nyaki vénába tesznek, és amit a bőrhöz varrnak 1-2 öltéssel. Ezen keresztül egyszerre több infúzió, vérplazma is csorog. Ezenkívül tehetnek be artériás kanült is - ebből  vett vérrel például rendszeresen ellenőrizni tudják a vérgáz-értékeket. Aztán az emberen mindig van természetesen egy csomó EKG-tappancs, ami a szívritmust ellenőrzi, és az egyik karon vérnyomásmérő-mandzsetta (ami igazán idegesítő tud lenni, amikor óránként, az éjszaka közepén is bekapcsol mérni). Mit hagytam ki? Az ember eleinte biztosan kap katétert, hogy ne legyen gondja a pisiléssel, és ha probléma van a gyomorsavval, táplálással, akkor orrszondát is. Ja, és még az egyik ujjára is kap egy pulzoximétert. Meg valahol a teste alá raknak egy hőmérőt, ami a gépbe csatlakozik.

Szóval nem egyszerű ezzel mozogni, mozgatni a beteget. De ezekre nagy szükség van, hiszen így minden fontos információt jegyeznek, jeleznek a gépek, sípolnak, ha baj van. Ha pedig az ember állapota javul, akkor szerencsére fogynak a kábelek is. Bár nem a gépi lélegeztetés alatt.

Higiénia

Na, ez cseppet sem volt kellemes. A fürdetések. Ha átolvastátok a fenti sorokat, el tudjátok képzelni, mekkora feladat lehet egy magatehetetlen, gépen lévő beteg forgatása, mosdatása, az ágynemű cseréje. Márpedig ezt minden nap elvégezték az ápolók. Engem mindig lenyűgözött az ápolók rutinja, és most nem is részletezném a műveletet, mert ezt korábban itt megtettem. Persze túl az ámulaton ez egyáltalán nem egy kellemes dolog. Az embernek amúgy is minden baja van, sok mindene fáj, erre jönnek, kitakarják, bevizezik, forgatják, fázik, didereg, érzékeny helyeken (pl. kanülök) macerálják. Igaz, utána jóval kellemesebb felfrissülten, "tisztába téve" lenni.

Hosszútávú megoldás

Ha a lélegeztetésre előreláthatólag hosszabb ideig van szükség, akkor gégemetszést szoktak végezni, azaz a tubust nem a szájon, hanem a nyakunkon ejtett bemetszésen keresztül vezetik be. Ez elég szörnyen hangzik, ugyanakkor könnyebbséget jelent a betegnek, hiszen így már tud rendesen enni-inni, és akár beszélni is. Engem inkább az a tény ijesztett meg, amikor nekem csinálták, hogy azt mondták, lehet, hogy soha nem tudok lejönni a gépről... Szerencsére nem így lett, idővel non-invazív lélegeztetőgépre kerültem, aztán az is csak éjszakára maradt, végül pedig hazaengedtek, és kivették a tubust a nyakamból. Szóval ijesztő lehet elsőre, de nem feltétlenül jelenti a véget - viszont könnyebb vele létezni, ami hozzásegítheti az embert a gyógyuláshoz.

Mi lesz utána?

Az orvosok folyamatosan figyelik az ember állapotát, naponta csináltatnak röntgent, a lélegeztetőgép is fontos visszajelzéseket ad. Igyekeznek mindig az adott állapothoz hangolni a lélegeztetést, idővel, ha javulnak a eredmények, visszavenni a támogatást. Aztán, ha eljön az idő, kísérletet tesznek a levételre. Ez előtt gyakran kaptam egyébként transzfúziót, hogy ezzel is erőre kapjak, jobban bírjam a dolgot. Ha az embert leveszik, biztos, hogy kap oxigént, és esetleg egyéb támogatást (non-invazív lélegeztetés). Egyébként a tubus kihúzása jelenti szerintem a legkisebb problémát: bár nem kellemes, csak pár másodpercig tart. Az utána következő viszont egy nagyon megterhelő időszak, hiszen a legyengült tüdőnknek egyedül kell helyt állnia. Sokszor kaphatja el az embert pánik (nálam előfordult, illetve rengeteget hallucináltam). Ilyenkor sok feladatot kapunk: rendszeres légzéstorna. inhalálás, stb. És sajnos előfordulhat az is, hogy romlik az állapot és vissza kell tenni gépre... De, mint példám is bizonyítja, ez sem feltétlenül jelenti a világvégét.  

Amennyiben bármilyen kérdésetek van még a témában, tegyétek fel!

Korábbi bejegyzéseim között számos olyat találtok, ami az intenzív osztályon töltött időszakkal foglalkozik, ajánlom ezeket is olvasásra például itt és itt.

Vigyázzatok magatokra!

Köszönöm a szakmai segítséget és tanácsokat Dr. Pulay Istvánnak és Vadász Gábornak!

Képek forrása: draxe.com; philips.hu; wattpad.com; reddit.com; bugatpal.hu