Ma teljesült egy álmom: hosszas várakozás után végre megjelentek verseim az Élet és Irodalom hasábjain. Korábban is publikálták már műveimet művészeti folyóiratokban, de az ÉS mégis csak az ÉS - ráadásul meglepetésemre a 3 kiválasztott vers helyett hetet közöltek, egy egész oldalon.

Mindez hatalmas megtiszteltetés számomra, miközben az ilyen alkalmakkor mindig eltöpreng az ember: hogyan is kezdte? Honnan indult? Nekem is eszembe jutottak a kezdetek, az átsírt éjszakák, a szerkesztői visszautasítások, ugyanúgy, mint az első elismerő szavak, az euforikus pillanatok, ha "elkapott az ihlet", az első jól sikerült szonett. 

Arra gondoltam, röviden, 13 pontba szedve megírom tapasztalataimat, hogyan írjunk verset, hogyan tegyük meg első lépéseinket ezen a rögös úton.

Mint arról korábban is írtam, 2016 nyarán 3 hetet töltöttem a Korányi Kórház légzésrehabilitációján. A hely - annak ellenére, hogy kórházról volt szó, ahová leendő szívműtétem miatt utaltak be - nagyon megragadott és inspirált. Ma, ahogy Kálnoky László versei között szemezgettem, újból eszembe jutott a szanatórium, így úgy gondoltam, utánajárok kicsit a kórház történetének, és összefoglalom röviden akkori élményeimet. 

Mert ott volt például a gyönyörű park, mely június lévén tele volt virágzó bokrokkal és növényekkel. Valamint randa szocialista szobrokkal és régi, elhagyatott épületekkel, romokkal. (Meg macskákkal.) Nekem maga volt a Kánaán. Akkor kaptam új telefont, így egészségügyi sétáim során folyamatosan fotóztam, és igyekeztem utánajárni a hely történetének.

Jó ideje adós vagyok moszkvai kalandom folytatásával, bár van mentségem, hisz az utóbbi hónapokban a szívműtétemmel kapcsolatos események foglaltak le. 

Előre bocsátom: az alább leírtak nagyon régen, 30 éve történtek. Azóta nyilván nagyon sokat változott a helyzet, és az én egyedi esetemből nem lehet általánosítani - ehhez más történeteket is ismerni kéne. Tehát nem szeretnék senkit sem vádolni, rágalmazni, befeketíteni, egyszerűen leírom - nevek, intézmények említése nélkül -, amire gyerekkoromból emlékszem, és amit szüleim, barátaink elmondásából tudok.

Tudom azt is - az internet népe már csak ilyen -, hogy rengetegen fogják történetemet kétségbe vonni, hitelességét megkérdőjelezni, engem hatásvadász bloggernek címkézni. De aki ismer, vagy olvasta eddigi blogbejegyzéseimet, az tudja, hogy az ilyemi milyen távol áll tőlem. Hogy akkor miért írom le mindezt? Mert ez is a sztorihoz tartozik, a "moszkvai kalandhoz", az életemhez - és mert fémjelez egy történelmi korszakot, nevezetesen a rendszerváltás előtti évet, amelynek politikai csatározásaiba - ártatlan gyerekként - majdnem beledöglöttem.   

Eddig sok mindenről írtam már: betegségemről, műtét előtti és utáni életemről, művészekről, orvostudományról - csak arról nem, ami tulajdonképpen a szakmám. Ugyanis cirkuszkutató (is) vagyok, és jelenleg a Fővárosi Nagycirkusz tudományos munkatársaként dolgozom. Nemrég egy újabb feladatot kaptam, felkutatni Európa megsemmisült cirkuszépületeit, így úgy gondoltam, megosztok veletek néhány érdekességet ezzel kapcsolatban, és egyben elindítom cirkusztörténeti sorozatomat is.  (A képen a Fővárosi Nagy Cirkusz eredeti épülete, a Beketow cirkusz az 1900-as években)

"Rádöbbentem, mennyire más világ volt – és mégsem, mert a kis írások, rajzok azon emberi gyarlóságainkról szóltak  – ma már talán utánozhatatlan finom humorral, eleganciával –, melyek minden korban azonosak. A levelekből, írásokból, karikatúrákból gyönyörű képet kapott az ember nagyszülei világáról: mennyi fiatal költözött fel a városba a TSZ-ekből; milyen kényelmetlenek voltak a modern csőbútorok; hogy megy a fusizás és a lopás a gyárakból..."

Végre lejöttem a telekre, de egyelőre káoszba csöppentem: a konyhai dísztányértartó polc pár napja leszakadt, a villanyszerelés miatt (kiégett egy-két vezeték) az egész hálószoba bútorzatot szét kellett verni. Most tornyokban állnak a ruhák és könyvek, a kutya úgy sunnyog be egy labirintuson keresztül a helyére. 
A földön tornyusolnak a régi Ludas Matyi gyűjtemények is. Párom tett egy gyenge próbálkozást, hogy nem adjuk-e el őket, de kategorikusan nemet mondtam. Kordokumentum, magyaráztam, no meg emlék, talán az egyetlen örökségem apai nagyszüleimtől.

"Nehéz ez. Sokszor gondoltam magamat őrültnek, gonosznak, sőt, még mindig tartok attól, hogy valaki elolvassa ezt, és rám ír, ez és ez a bajod van, irány a pszichiátria. Ennyire nyíltan még soha nem beszéltem erről. De tudom azt is, hogy mások is járnak hasonló cipőben, és talán az, hogy most olvassák e sorokat, segít megnyílni, feldolgozni, segítséget keresni."

Ahogy ígértem, "Műtét utáni nyavalyák" c. sorozatom utolsó részében a pszichés problémákkal foglalkozom, azonban úgy döntöttem, megragadom az alkalmat, és egy olyan témáról is szót ejtek, amiről már régóta szeretnék beszélni, és ami, érzéseim szerint elég nagy tabunak számít. Bár, azt hiszem, alapvetően minden pszichés probléma valahol az, főleg itt, Magyarországon. Nem szívesen beszélünk róla, szégyelljük, cikinek érezzük.

Ez pedig a betegek lelkiállapota: amikor valaki szembesül a diagnózissal.

Ítélethirdetés

Az embert teljesen kifordíthatja magából, ha súlyos betegséget diagnosztizálnak nála, ahogy a szenvedésekkel teli, hosszú kezelések is, melyek a családtagokra is hatalmas terhet rónak. Néha rá sem ismerünk szerettünkre. Van, amikor ez a változás pozitív: a beteg olyan tulajdonságait mutathatja meg e határhelyzetben (kitartást, erőt, nyugodtságot), amit előtte nem néztünk volna ki belőle. De a dolog lehet negatív irányú is.

Pontosan fél évvel a szívműtétem után megvédtem a szakdolgozatomat. Hogy milyen érzések, gondolatok kavarogtak bennem? Íme beszámolóm a "nagy napról". Ha még dolgozatírás előtt állsz, pár pontban a tapasztalataimat, tanácsaimat is összeszedtem - lásd a keretes írást!

Sokszor érzem úgy, hogy nem vagyok képes kellően megélni örömöket, jelentős eseményeket. Nem tudok úgy örülni rég várt dolgoknak, ajándékoknak, mint mások. Nem tudom, miért van ez így: talán az alapvetően visszafogott természetem, a túlzott elvárások miatt, vagy néha túlságosan elfáradok abban, hogy nagyon vágyok valamire, és mire megkapom, már nem tudok úgy lelkesedni - nem tudom. (Ti hogy vagytok ezzel?!) Azonban mégis vannak ritka alkalmak, amikor ez sikerül, és a tegnapi záróvizsga pont ilyen volt. Most nagyon jó, még ízlelgetem számban a tegnapi történések emlékét, még leírom, hogy később is visszaidézhessem mindezt. 

Az ember általában naivan azt gondolja, ha átesik a régen várt, nagy műtéten, meggyógyul, és minden rendben lesz. Igen ám, de eltelik pár hét, hónap, és rá kell jönnünk, az élet nem olyan egyszerű. Egyrészt, mert a lábadozás ideje elnyúlhat (legalábbis jó idő kell, mire visszanyerjük erőnket, teljesítőképességünket), másrészt lehet, hogy az alapvető egészségügyi probléma megszűnik, de megjelenhetnek átmenetileg olyan betegségek, tünetek, amik lehet, hogy semminek tűnnek mondjuk a szívbetegséghez képest, de igencsak megkeseríthetik az ember életét. Ezek persze nem törvényszerűek, de jó, ha lelkiekben felkészülünk, ne érjen minket meglepetésként a dolog. 

Ahogy az előző részben ígértem, folytatom a műtét utáni nyavalyák taglalását, bár terveim ellenére most csak két dologról ejtek szót, különben cikkem túl hosszú lenne. A pszichés gondokról cikkem harmadik részében fogok bővebben írni, amúgy is kényes témát készülök boncolgatni. 

"És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja."

Nem szültem gyereket, valószínűleg nem is fogok. Az okokat most hagyjuk.
Nem vagyok valami vallásos. A jelek arra mutatnak, hogy nagy valószínűség szerint nem létezik a Bibilia istene, de tudom, kevés a tudásom, hogy bármit bizonysággal kijelentsek. Inkább azt mondanám, hogy Jézus tanait tisztelem, igyekszem követni.