Akkor az orvosi bizottság egyik tagja így szólt: "Jaja, kapjon sugarat, meg kemót, utána persze valószínűleg ki fog hullani a haja, de hát már olyan szép parókákat kapni." Mire anyám nagyot nyelt, és így szólt: "Én meg tudja, mit kívánok magának? Műf*szt!" Azzal sarkon fordult, és otthagyta őket.

Nahát, a körömlakkos poszt után egy újabb "csajos" téma? Igen is, meg nem is. A cím ne tévesszen meg senkit: nem a balayage technika otthoni praktikáiról lesz szó, és nem is hajfonási tutoriálokról vagy hajbalzsam tesztekről. A múltkori posztomban már ejtettem szót a hajzatomról, pontosabban, hogy a műtét után ismét nagyon hullik a hajam. Ma fodrásznál jártam és nagyon sok ezzel kapcsolatos gondolat, régi emlék eszembe jutott, többek közt a bekezdésben idézett családi anekdota is. Avagy következzenek hajzattal kapcsolatos töprengéseim.

"Volt, amikor mégis megtépázott nőiségem maradékát, sőt, az életet jelentette egy körömlakk, egy színezett ajakápoló..."

"Egy sovány, csapzott-varkocsos lány az ágya mellett ül – belőle mindenhol kábelek lógnak, a torkában gégekanül, lélegeztetőgép. És festi a körmét."

Néhány napja, vagy félévnyi szünet után újból kifestettem a körmeimet. Na és? - kérdezhetik páran - Mi ebben a pláne? Hát az, hogy a lakkokat jó ideje száműznöm kellett, ugyanis a vér oxigénszintjét ellenőrző pulzoximéter, amit az ujjunkra kell csippenteni, lakkozott körmökkel nem mutat pontos eredményt. Ezért függesztenek ki figyelmeztetéseket a kórház falára is: "Kérjük kedves betegeinket, hogy befekvés előtt szedjék le körömlakkjukat!" Szívműtétem előtt nekem is acetont, vattát kellet ragadnom, és megszabadulnom színes manikűrömtől. Az tehát, hogy most mégis lakkozásra vetemedtem, kicsit azt is jelzi, a nehezén (lekopogom) túl vagyok, már nem kell itthon is állandóan az oxigénszintemet ellenőrizgetnem.

Az ember általában naivan azt gondolja, ha átesik a régen várt, nagy műtéten, meggyógyul, és minden rendben lesz. Igen ám, de eltelik pár hét, hónap, és rá kell jönnünk, az élet nem olyan egyszerű. Egyrészt, mert a lábadozás ideje elnyúlhat (legalábbis jó idő kell, mire visszanyerjük erőnket, teljesítőképességünket), másrészt lehet, hogy az alapvető egészségügyi probléma megszűnik, de megjelenhetnek átmenetileg olyan betegségek, tünetek, amik lehet, hogy semminek tűnnek mondjuk a szívbetegséghez képest, de igencsak megkeseríthetik az ember életét. Ezek persze nem törvényszerűek, de jó, ha lelkiekben felkészülünk, ne érjen minket meglepetésként a dolog. 

Ezek közül veszek most sorra néhányat saját tapasztalataim alapján. Elöljáróban elmondható, hogy a panaszok megjelenéséhez egyszerre járul hozzá az alapbetegség, a fizikai és lelki megterhelés, valamint a sok gyógyszer, amit kapunk a kezelés alatt. Gondoljunk bele: orvosom szerint egy olyan nyitott szívműtét, amin én is átestem, olyan hatással van a szervezetre, mintha elcsapott volna egy autó. Egy ekkora traumát nyilván nem hever ki testünk (és lelkünk) egyik napról a másikra.  Természetesen mindenkinek azt tanácsolom, hogy bármilyen tünetet is tapasztal, öndiagnózis helyett forduljon kezelő- vagy háziorvosához, és a kontrollokon se hallgassa el a jelentéktelennek tűnő panaszokat. 

"Egyébként jópár napig minden maradt a régiben, úgy értem, még ugyanazok a "kábelek" lógtak belőlem, ugyanúgy kaptam a centrálvénán keresztül a sok infúziót, ugyanúgy megvolt a katéterem, az artériás kanül, stb. Még mindig fekve fürdettek. De a helyzet napról-napra jobb lett: egy idő után egyre többet tudtam ülni, aztán már maszk nélkül voltam egy-két-három órát is... Szinte észre se vettem, és már egész délelőtt "fotelemben" üldögéltem, maszk nélkül, várva az ebédet, átesve néha a szokásos légzéstornán, rádiót hallgatva vagy filmet nézve..." 

Az előző részekhez kattints ide! 

Kicsit elmaradtam a műtét utáni beszámolóval; egyrészt rengeteg más téma kavarog bennem, amiről érdemes még írni, másrészt napi programom mostanában két dologra szűkült le: alvás és dolgozatírás. Jaja, belevágtam a lecsóba, és úgy döntöttem, megpróbálom leadni magyar szakos szakdolgozatomat, amivel régóta adós vagyok, ami az állandó álmossággal harcolva nem egyszerű.

Gondoltam, mielőtt folytatnám a műtét utáni beszámolómat, vagy más sorozatomat (pl. A moszkvai kalandot), beszámolok arról, hogy is vagyok most. A műtét óta lassan 3 hónap telt el, és majdnem két hónapja vagyok itthon - szinte hihetetlen! Persze, a műtét "következményeit" még a bőrömön érzem, mégis egyre valószerűtlenebb távolságba kerül ez a kórházi "kirándulás".

Szóval eltelt 3 hónap, lassan a kontroll is esedékes; már március van - elvileg tavasz -, de kicsit olyan, mintha az idő most akarna kárpótolni az elmulasztott karácsonyi fíling miatt. A hóesés, a repkedő mínuszok folyton gyerekkori emlékeket idéznek, amikor a népligeti dombnál (emlékeztek?), Gellért-hegyen szánkóztunk, vagy apuék levittek egy csapat gyereket (engem és osztálytársaimat) korcsolyázni a befagyott délegyházi tóra. Hangulatosnak tehát hangulatos, de azért jó lenne már úgy kimozdulni, ha nagy ritkán kimozdulok, hogy nem kell matrjoska babának öltöznöm.

Mostani cikkem apropóját az adja, hogy februárban felröppent a hír, miszerint 2018 júliusában végre megnyílik az első magyarországi Frida Kahlo kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.Nem kell tehát külföldi képtárakig zarándokolnunk, hogy megtekinthessük az ikonikus festőnő alkotásait. (A képek legjava a mexikóvárosi Museo Dolores Olmedo-ból érkezik.) 

Mindig is szerettem Kahlo festményeit, ahogy az egzotikus, karizmatikus egyéniségét megmutató, róla készült fotókat is. Ezzel nyilván nem vagyok egyedül, hiszen a mai napig komoly kultusza van: portréi, festményei pólókról, ruhákról és dísztárgyakról köszönnek vissza, és rengetegen próbálják utánozni megjelenését, stílusát is. Például a Dallas Museum of Art 2017-ben rekordot állított fel eseményével, amikor a legtöbb Kahlo-nak öltözött "rajongó" volt egy helyen. (Cikk az eseményről.) 

(A baloldali kép Nicholas Muray fotója 1939-ből.)

Én azonban egyfajta sorsközösséget is érzek Frida Kahloval, hiszen életét végigkísérték a betegségek, mégis képes volt ezeken felülemelkedni, sőt, meríteni belőlük, és a művészeten keresztül feldolgozni, rámutatni valami lényegesebbre. Ahogy neki, nekem is éveken át kellett kemény fűzőt viselnem, és olykor bizony tólószékbe kényszerültem. És ahogy ő, úgy én sem voltam képes lemondani az alkotásról, még a kórházban sem.

"Most már egyedül küzdöttem meg a lehetetlennel, a több mint fél évig tartó németországi kórházi tartózkodással. Saját betegségem feledve, hihetetlen erõ és energia szabadult fel bennem, hisz tudtam, van, akiért élnem kell, és vannak akikért tennem kell! [...] Talán az a szeretet, ami bennem él szeretteim és embertársaim iránt, feledteti velem a betegséget, és ad erõt, hogy tegyem a dolgomat. Éreznem kell, hogy fontos vagyok, feladatom van, és ha éppen nincs, akkor kitalálok valamit, hogy fontossá tegyem magam, hogy átadjam gondolataimat, tapasztalataimat. Nem lazíthatok!"

A napokban feltűnt egy poszt az egyik Facebook-csoportban. Kétségbeesett írója csupán annyit kért a tagoktól, hogy írjanak pár sornyi levelet édesanyjának, aki rákkal küzd, ám most úgy tűnik, feladta a reményt; bíztassák, hogy van miért harcolni, és nincs egyedül.

Vannak képek, melyekben minden benne van... Az alábbi, világhírűvé vált fotót a National Geographic 1987-ben a legjobb képek közé választotta, nem véletlenül. James L. Stanfield azt a pillanatot kapta el, amikor Dr. Zbigniew Religa egy 23 órás szívműtét után fáradtan páciense életjeleit figyeli a monitoron. Ez volt Lengyelországban az első szívátültetés. A háttérben egyik asszisztense is látható, aki a sarokban zuhant álomba a rekordhosszúságú beavatkozás után. 

Dr. Religa  úttörő munkát végzett országában: a szívtranszplantáció mellett ő volt az első sebész, aki 1995 júniusában emberi testből származó anyagokból készített mesterséges szívbillenytűt ültetett be. Sőt, a Religa által vezetett orvosi team 2004-ben elnyerte az EUREKA-díjat a brüsszeli Szabadalmi és Találmányi Világkiállításon (World Exhibition of Innovation, Research and Technology) egy beültethető keringéstámogató szívpumpa kifejlesztésért.