Rájöttem, hogy még nem meséltem el mindent a szívműtétem után intenzív osztályon töltött napokról, pedig volt még egy-két kalandom, és ennek kapcsán az is eszembe jutott, hogy érdemes kicsit bővebben írnom egy veszélyes szívritmuszavarról, az ún. pitvarfibrillációról (pitvarremegés), mely elég sok embert érint kis hazánkban is. 60 év felett a lakosság 3-5 százaléka észleli az ezzel járó tüneteket, a kor előrehaladtával pedig csak romlik a statisztika: a 80 év felettieknél minden 10. ember szenved tőle.

Szóval eltelt vagy 3 hét a műtét után, és orvosaim úgy döntöttek, addigi helyemről, az intenzív nagyterméből átköltöztetnek egy külön szobába, ahol egyedül én vagyok. Ez bizonyos szempontból jó volt: nyugisabb volt, hiszen nem láttam rá másokra, és ők sem láttak rám (ez különösen mosdásnál, szobavécére kiülésnél volt áldás), nem hallottam a többi gép pittyegését, nem zavartak fel álmomból, ha valakit éjszaka kellett ellátni, stb. Ugyanakkor kicsit elszigetelve is éreztem magam, néha ugyanis jó érzés, ha az ember érzi, hogy vannak körülötte, rendszeresen látja az ápolókat, orvosokat. Így többnyire csak pár pillanatra láttam őket, ha elsuhantak az ajtó előtt, vagy valami gyógyszerért, eszközért bejöttek a szobámba. És persze, ha célirányosan hozzám jöttek. 

Ez az írás amolyan hibrid poszt lesz. Lesz benne koncertkritika, beszámoló az állapotomról és egy elég fontos probléma taglalása. Egészen pontosan arról fogok beszélni, milyen volt mozgáskorlátozottként a Budapest Parkba eljutni és boldogulni, milyen egy koncerten betegként, mozgáskorlátozottként részt venni. Hát, nem könnyű. 

A KONCERTKRITIKÁHOZ PÖRGESS LEJJEBB!

Ezt a koncertet már nagyon vártam. Nem vagyok egy rajongó típus, kamaszkoromban sem tapétáztam ki a szobámat együttesek posztereivel, de most nagyon vágytam arra, hogy egy általam kedvelt együttest élőben hallhassak. Igazán nagykoncerten sem voltam soha, amikor még jobban voltam (10-15 éve) inkább kisebb klubokba jártam: Gödör, West Balkán, meg hasonlók. 

Itt a nyár, a horgászszezon. Tó mellett nyaralunk, a nádasokban, stégeken vagy csónakokban csendben üldögélő horgászok látványa megszokott. A minap azonban olyan dologgal találkoztunk, ami igencsak megdöbbentett, mert eddigi 35 évem alatt (amióta itt töltöm a nyarakat) egyszer sem találkoztam ilyesmivel. Tudtam, hogy létezik élőhalas csalizás, de ebben a formában még nem láttam.

Kajakozás közben lett figyelmes párom egy bójaszerűségre, melyből egy hosszú bot állt ki rövid damillal, melynek végén láthatóan vergődött valami. Én is szemügyre vettem. Először azt hittem, hogy egy törött pecabot. Közelebbről megszemlélve láttam, hogy a bója az aljzathoz van rögzítve, és a damil végén egy tenyérnél nagyobb hal próbál szabadulni: a hátába valaki egy jó 5 centis horgot akasztott.

Biztos ti is elgondolkodtatok már, vajon melyik lehet a legrosszabb halálnem? Mi gyerekként barátaimmal gyakran filozofáltunk ezen. És nagyjából megegyeztünk, hogy megfulladni lehet a legrosszabb (ettől függetlenül vidáman játszottunk a tóban nap mint nap). Én ma sem gondolom másként, főként, hogy többször volt fulladásos élményem. Habár sokszor voltam kórházban válogatott kínzásokat elszenvedve, az igazi légszomj megtapasztalását még az ellenségemnek sem kívánnám.

Néha az ember túlbecsüli a képességeit. Vagy alábecsüli az állapotát. Mindegy, a lényeg, hogy a tegnapi nap remekül sikerült, kivéve azt a negyedórát, amíg levegőért küzdöttem az ájulás határán egyensúlyozva.

"...vannak olyan előadók, zenekarok, akik fontosnak tartják, hogy valamit közvetítsenek, értéket adjanak át zenéikkel és a hozzá készülő rövidfilmekkel, Szembemennek az árral, a trenddel - néha meghatóan, néha provokatív módon." 

A videoklipek zöme egy kaptafára készül. Szexi lányok és fiúk, flört a tengerparton, diszkóban, twerkelés egy fülledt szórakozóhelyen, nagy mellek, rövid szoknyák, kockás hasak, drága verdák, napszemcsik, Michael Kors, Gucchi Gang, sunshine. 

De miközben éppen Lil Pimp sokkolja drogól szóló dalával a világot, vagy Nicki Minaj riszál az Anaconda Thumb-ra, vannak olyan előadók, zenekarok, akik fontosnak tartják, hogy valamit közvetítsenek, értéket adjanak át zenéikkel és a hozzá készülő rövidfilmekkel, Szembemennek az árral, a trenddel, néha meghatóan, néha provokatív módon. 

Milyen az élet soványan? Ha bármit teszel, nem hízol?

Az emberek azt hiszik, te vagy a legszerencsésebb, mert nem kell fogyóznod, a túlsúllyal foglalkoznod, és bármit megehetsz.

Az emberek nem értik, miért panaszkodsz, hiszen sokkal jobb vékonynak lenni, mint daginak.

Az emberek azt hiszik, vicces, ha felajánlják a plusz kilóikat neked. (Mert nem hallottad még 100-szor ezt a poént.)

Az emberek azt hiszik, majd elfelejted, hogy valaha csontkollekciónak, csontváznak, etiópiainak stb. csúfoltak.

Egyiptomi vérfürdő, haldokló gladiátorok vére, bárányvér-terápia... Ma már természetesnek tűnik, hogy ha valaki balesetet szenved, vagy nagy vérzéssel járó műtéten esik át (mint pl. én - az erről szóló videóhoz kattints ide!), az vérátömlesztést kap. Naponta rengeteg ember életét menti meg ez a beavatkozás, de hogy milyen hosszú út vezetett el ennek feltalálásáig, azt talán nem is sejtjük.

Pedig a vérátömlesztés gondolata már évezredekkel korábban fölmerült, akkor, amikor a vérkeringést még föl sem fedezték, noha technikailag még nem tudták megoldani. Ugyanis a vérnek, mint "élő erőnek" misztikus erőt tulajdonítottak már az őskor óta, vallási hiedelmek sora kapcsolódott hozzá. Az őskori emberek is felismerték, hogy a vér és az élet szétválaszthatatlan, összefüggenek (pl. a megsebzett, kivérzett zsákmány elpusztul). Ezért szerették volna az egészséges ember vérében lakozó titokzatos erőt gyógyításra használni.

Ma teljesült egy álmom: hosszas várakozás után végre megjelentek verseim az Élet és Irodalom hasábjain. Korábban is publikálták már műveimet művészeti folyóiratokban, de az ÉS mégis csak az ÉS - ráadásul meglepetésemre a 3 kiválasztott vers helyett hetet közöltek, egy egész oldalon.

Mindez hatalmas megtiszteltetés számomra, miközben az ilyen alkalmakkor mindig eltöpreng az ember: hogyan is kezdte? Honnan indult? Nekem is eszembe jutottak a kezdetek, az átsírt éjszakák, a szerkesztői visszautasítások, ugyanúgy, mint az első elismerő szavak, az euforikus pillanatok, ha "elkapott az ihlet", az első jól sikerült szonett. 

Arra gondoltam, röviden, 13 pontba szedve megírom tapasztalataimat, hogyan írjunk verset, hogyan tegyük meg első lépéseinket ezen a rögös úton.