Emlékszem, amikor úgy 5-6 éves lehettem, teljesen ledermedtem a tévé előtt. A hírekben – most már tudom – a Tienanmen téri vérengzésről volt szó. Sebesülteket láttam, kétségbeesett, síró embereket, mentőket, káoszt. De ami még félelmetesebb volt számomra, az a madártávlatból mutatott több tucatnyi, némán sorakozó tank volt. Bepánikoltam, nem tudtam, Kína milyen messze van, és apukámnak kellett elmagyaráznia, hogy nem, nem lesz baj, nem érhet el hozzánk ez a háború.

Utána hosszú éveken keresztül rosszul lettem, ha csak meghallottam a Panoráma című műsor intróját, mert nekem egyet jelentett azzal az ablakkal, amiben szenvedést, vért, háborút látok, ami bármikor a mi jelenünk is lehet. És ehhez még hozzá tett néhány filmélmény is, pl. a Terminátor című film, amelynek elején atombomba éget hamuvá pillanatok alatt egy játszóteret, és évekig minden repülőgép morajlásnál lebénultam, azt vizionálva, hogy épp egy világot pusztító bomba lökéshullámai közelednek.

Aztán felnőttem, a háborús hírek megszokottá váltak, mindig hallottuk, épp itt folyik népírtás, épp ott zajlik katonai puccs, és még a dél-szláv háborúnál sem éreztük át mi, gyerekek, hogy pontosan mi történik.

Annyit tudtunk, abban az időben nem nagyon ajánlatos kirándulást szervezni a déli határ közelébe. Nem a mi valóságunk volt. Persze, akinek rokonai éltek a határon túl, vagy a határnál lakott, annak ez volt a valóság.

Arra gondoltam, hogy miután a COVID még előreláthatólag jó ideing velünk lesz, ismét olyan témát veszek elő, ami a tüdővel kapcsolatos, hiszen a koronavírusos fertőzés egyik gyakori és súlyos szövődménye töbek közt a tüdőgyulladás. Ám most inkább a megelőzésre fektetném a hangsúlyt - a lélegeztetőgépről szóló írásommal már eleget borzoltam a kedélyeket.

Ilyenkor, amikor egy világméretű járvánnyá dagadt fertőző betegség fenyegeti az embereket, sokan használják ki a "piaci rést". A boltok polcait már elárasztották a mindenféle immunerősítő csodaszerek, a neten pedig naponta 50-szer olvasom el, hogy "nem kell maszk meg oltás mer' az immunredszert kell erősíteni", és persze élénk diskurzus folyik a természetgyógyászati csoportokban is arról, hogy most az ezüst kolloid vagy a hidrogén-peroxid fogyasztása hatásosabb-e fertőzések ellen. Már létezik "tüdővitamin" (doboza 7-8 ezerért), de azok, akik igazán biztosra mennek, azok a mézbe áztatott gyömbértől kezdve a B12 vitaminig és a kovaföldig mindent hadrendbe állítanak.

A koronajárvány kapcsán naponta hallunk a lélegeztetőgépekről: hány készülékkel rendelkeznek a kórházak, hány érkezik, hányan vannak jelenleg gépi lélegeztetésen, milyen új gépet fejlesztenek, stb. Az egyik legnagyobb félelem a COVID-dal kapcsolatban talán az, hogy az ember gépre kerül - főként, mert rengeteg tévhit kering ezzel kapcsolatban, sokan maximum filmekben láttak ilyesmit - ahol rendszerint rosszul ábrázolják -, és amit nem ismerünk, attól még jobban félünk. Nem titkolt célom részben az, hogy megértsük, mit kockáztatunk, ha ebben az időszakban nem viselkedünk felelősségteljesen, másrészt képet kapjunk arról, milyen komoly munka folyik az intenzív-osztályokon.

Sok pozitívumot nem tudok mondani arról, hogy milyen lélegeztetőgépen lenni, röviden összefoglalva: sz@r. Ám mielőtt pánikolni kezdenénk, fontos néhány dolgot megemlíteni.

1. Először is: ha valakit légzési elégtelenséggel kórházba szállít a mentő, még nem kerül automatikusan lélegeztetőgépre, egészen pontosan nem feltétlenül alkalmaznak az orvosok intratracheális (légcsőbe vezetett csövön keresztüli) lélegeztetést. Ez ugyanis az egyik legdrasztikusabb, invazív beavatkozás, megvannak a veszélyei, így az orvosok, ameddig lehet, igyekeznek "gyengédebb" módszerekhez nyúlni. Mivel lélegeztetésre oxigénellátási zavar esetében van szükség, ezért megoldást jelenthet az oxigénterápia (maszkon vagy orrszondán keresztül adva), vagy BiPAP ill. CPAP készülék használata. Ezeket is arc- vagy orrmaszkkal használják, légzési apnoéban szenvedők már ismerhetik, és tulajdonképpen ezek is gépi lélegeztetésnek számítanak - de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban gép lélegeztetésnek az intratracheális lélegeztetést fogom hívni. 

Ha a drogfüggőség kerül szóba, az emberek nagy része rögtön ítélkezni kezd: "senkit nem kergetnek tűvel". Általában szeretjük azt gondolni, hogy aki drogokhoz fordul, az önsorsrontó, gyenge jellem, lecsúszott, deviáns alak. Bűnöző hajlamokkal megáldott gettószökevény, aki nem képes megemberelni magát.

De valóban ilyen egyszerű lenne a dolog? Saját példámon tanultam meg, hogy nem. Nem lettem függő, de belekóstoltam, milyen az, ha az ember önhibáján kívül kerül kapcsolatba drogokkal. Mondjuk egy betegség kapcsán, úgy, hogy nincs beleszólása, mit nyomnak a vénájába. És sajnos később, főként, ha az ember súlyos fájdalmakkal, lelki problémákkal küzd, nagyon nehéz ezekről a gyógyszerekről lemondani. Michael Jacksonnak sem sikerült - a fájdalmak, az alvásproblémák és az erre kapott szerek végül a halálához vezettek. A jelentések szerint Jackson propofol túladagolásban halt meg.

Igen, tudom, megint egy COVID-os cikk... Igyekszem nem teleszórni a Facebook-om járványügyi dolgokkal, de ha az ember krónikus tüdőbeteg, akkor kikerülhetetlen, hogy foglalkozzon a témával, főleg, ha valamiféle információs, betegtámogatói szerepet is felvállalt.

De mielőtt még bárki "fenni kezdené a tollát", hogy jól beolvasson, és az előző bejegyzésem alatti kommentekhez hasonló káromkodós őrjöngésbe kezdjen, két dolgot előre leszögeznék: 1. Nem tagadom, hogy a járványt politikai célokra is felhasználják pro és kontra. 2. Nem tagadom, hogy a kormány hoz idióta intézkedéseket is. 

Pl. most éppen súlyos állapotban lévő gerincbetegek előre tervezett műtéteit mondták vissza - mert nem engedik, hogy egy Svájcban praktizáló, nemzetközi hírű, magyar gerincsebész (aki 1998-ban engem is összerakott) Debrecenbe jöjjön műteni. Most hónapok óta szervezett beavatkozások maradnak el, a betegek (köztük jó ismerőseim) pedig összeomlottak.

Nem, ez a cikk nem arról fog szólni, van-e járvány vagy nincs, kinek milyen érdeke fűződik a pánikkeltéshez, vagy hogy mennyire jogosak vagy feleslegesek a járványügyi intézkedések. Egyrészt, mert ilyen cikkekkel, bejegyzésekkel tele a net, másrészt mert nem vagyok szakember, hogy kellőképp megítéljem ezeket a dolgokat. És írásommal nem akarok beszállni a végeláthatatlan kommentháborúba sem. Ez a bejegyzés sokkal inkább beszámoló, hogyan telnek egy krónikus beteg napjai jelenleg, visszatekintés az elmúlt hónapokra. Betekintés egy azok életébe, akik valamilyen súlyos egészségügyi problémával küzdenek.

Ezért is leszögezném, hogy nem pánikolok, nem ülök rettegve a híreket figyelve. Félek? Persze, van bennem félelem, de nem nulla 24-ben. Elég sok feladatom van, hogy azokkal lefoglaljam magam, az élet tulajdonképpen ugyanúgy zajlik körülöttem, csak ritkábban mozdulok ki. 

De néha azért bennem van a félsz, főleg, ha el kell mennem itthonról emberek közé, hogy mi van, ha minden elővigyázat ellenére elkapom a vírust, hiszen a betegségeimmel jó eséllyel kerülnék lélegeztetőgépre, aztán a halálozási statisztikába, és hát 37 évesen az ember nem erre vágyik. Főként, ha eddig már többször kellett megküzdenie az életéért.

Egy ritka genetikai betegség (Marphan-szindróma), életmentő németországi gerincműtét, súlyos tüdőgyulladás gégemetszéssel, 3 hónap lélegeztetőgépen, nyitott szívműtét - nos, ezek után az ember nem fogja kockáztatni, van-e vírus vagy nincs, hanem fel fogja venni azt a kics@szett maszkot, fertőtleniteni fog, mint egy kisangyal, és kerülni a tömeget. Lehet, hogy felesleges, de kit érdekel? Jobb félni, mint megijedni.