Ma, miközben tallóztam az MTI-híreket, egy roppant szűkszavú, ám megdöbbentő közleménybe botlottam: "Ritka betegségben, szívrákban elhunyt Ondrej Buchtela, 20 éves cseh jégkorongozó." A fiatal reménység egy hónappal ezelőtt beszélt először nyilvánosan a betegségéről. Rövid idő alatt 3,5 millió koronát (46 millió forint) sikerült összegyűjteni a gyógykezelésére, még világsztárok is segíteni igyekeztek, azonban a fiatal hokis életét nem tudták megmenteni.

Miután szüleim és több ismerősöm, barátom is rákban hunyt el, illetve alapvetően tájékozottnak tartom magam orvosi téren (rákényszerültem...), azt hittem, nem nagyon lehet új dolgot mondani számomra a daganatos betegségekkel kapcsolatban. Azonban, bevallom, szívrákos esetről még nem hallottam.

Érdekes ez a művészet dolog. Sokszor gondolkodom azon, mit is jelent számomra ez, hogyan tudnám megfogalmazni a lényegét. Már ha van ilyen - hiszen már az is fogós kérdés, létezik-e pontos definíció a művészetre. Magyar-esztétika szakos diplomám van, sokféle művészetelmélettel kellett megismerkednem az évek során, azonban csak egy dologra döbbentem rá: a művészetet nem lehet, és nem is kell beskatulyázni.

Furcsa, de visszagondolva nem sok emlékem maradt a gyereknapokról. Nem rémlik, hogy különösen nagy feneket kerítettek volna ennek szüleim (noha egykeként eléggé elkényeztettek), de nem is maradt bennem hiányérzet. A gyereknapi programot inkább családi barátnőnk vállalta magára, aki amolyan pót-keresztanya szerepet játszott. Ő vitt el kétszer is a budapesti Vidámparkba - ahonnan azonban vegyes érzésekkel távoztam.

Például mert az Üveglabirintusban egy gyerek durván hátba lökött, és amikor pár méterre megpillantottam "keresztanyámat", és oda akartam hozzá futni, gyönyörűen nekiszaladtam az üvegnek - ami köztünk állt...

Mindez még a 90-es évek elején volt. Azután többet nem jártam a Vidámparkban; egyetemista barátaim még időnként dolgoztak ott diákmelóban, irányítgatták az Elvarázsolt kastély szerkentyűit, amíg be nem zárt. De már gyerekként is éreztem a hely megkopottságát, és kevés olyan játék volt, amit igazán élveztem.

Ma egyik barátnőm egy csoportos Viber-beszélgetésben feltette a kérdést, most, hogy járvány van meg mindenféle korlátozások, mivel töltjük a szabadidőnket? Hozzáfűzte még, hogy nálam sejti, hogy a házfelújítással töltöm fennmaradó időmet.

Mindezen jót mosolyogtam, és nagyjából felvázoltam a napjaimat; hogy home office-ban a munka és az "egyéb idő" nehezen választható szét, hogy ott van a rengeteg házimunka, aminek soha nem ér az ember a végére (és ezek közé sorolom a házimunkát is); hogy a sport vagy séta az egészségi állapotom miatt sokszor utálatos kötelesség; hogy ha pihenek, akkor azt azért teszem, mert rosszul vagyok, fáj valami vagy kifáradtam, és az ágyban max. a mobil kijelzőjén vagyok képes bambulni; szóval tulajdonképpen úgy érzem, nincs szabadidőm, csak folyton futok magam után. Ha lenne felesleges időm, írtam, akkor rajzolgatnék, vagy végre kreatívkodnék valamit - mert már vagy két hónapja porosodnak a polcon a hobbiboltból berendelt festékek, alapanyagok. 

Mindezt nem panaszkodásképp írtam, mindössze elgondolkodtató a dolog, kinek mit is jelent a szabadidő fogalma, és mennyire másként éljük meg napjainkat.

Évekkel ezelőtt a híres antropológustól, Margaret Mead-től megkérdezte az egyik hallgató, hogy mit tart a kultúra, a civilizáció első jeleinek. A hallgató azt várta, hogy Mead majd horgokról, agyagedényekről vagy köszörűkövekről fog beszélni. Ám Mead azt felelte, a civilizáció első jele az ősi kultúrában egy combcsont volt, ami eltörött, majd meggyógyult.

Mead elmagyarázta, hogy a természetben, ha egy állat eltöri a lábát, meghal. Nem futhat el a veszélytől, nem juthat a folyóhoz inni vagy élelmet keresni. Egyetlen állat sem él annyi ideig egy törött lábbal, hogy a csont beforrjon.

A törött combcsont, ami meggyógyult, bizonyíték arra, hogy valaki időt szánt arra, hogy együtt maradjon azzal, akit baleset ért, bekötözte a sérülést, biztonságba vitte és ápolta a beteget, amíg meg nem gyógyult. A civilizáció ott kezdődik, amikor valaki, akár nehézségek árán is, segít annak, aki bajban van. (Az első képen: Mead az Admiralitás-szigeteken 1953-ban, Bettmann Archive)

Nem először élek meg úgy ünnepet, hogy valami betegség beárnyékolja azt: töltöttem már karácsonyt, szülinapot is kórházban, húsvétoltam Moszkvában gyerekként mellkasműtétem után lábadozva. Édesapám karácsony előtt halt meg, és anyám utolsó karácsonyát is egy friss rákdiagnózis tudatával vártuk. Szóval bevallom, nem borított meg túlzottan a dolog, hogy a karantén miatt az ember nem mehet ide vagy oda. Általában ilyenkor türelemre intem magam: most ez van, (remélhetőleg) lesz még húsvét, nyár, karácsony jövőre is, semmi tragédia nem történik, ha most nincs habzsi-dőzsi, vendégeskedés, buli.

És valahol azt érzem, nem is ezen múlik, van-e ünnepi hangulata az embernek. Túl korán vesztettem el szüleim, és azóta nekem az ünnepek nagyon mások. Ha megfeszülök, akkor sem tudom visszahozni már a múltat. Ez mindig elszomorít, és ez karanténtól teljesen függetlenül így volt, így lesz. Talán fel kell építeni egy új életet, új hagyományokkal, ami nehéz, ha az ember felnőtt, és folyton elveszett gyerekkorát keresi, mint én. Talán azok vannak szerencsés helyzetben, akiknek gyermekeik vannak: ők újraélhetik az ünnepek minden izgalmát, csodáját, misztériumát.A húsvétnak nem kerítettem most nagy feneket, nem volt díszekkel teleaggatott barkacsokor, nyuszis ajtókopogtató, nem festettem tojást, hisz csak egy ember locsolt meg, de legalább már nem hervadok. Szomorkásnak tűnhet ez, tudom, bár olykor könnyebbé is teszi elengedni az ünnepi előkészületekkel járó görcsöket. Inkább régi tavaszi emlékeken merengek, régi illatokat, ízeket idézek fel magamban. 

Mert minden vágyam az lenne, megismételni a megismételhetetlent, a gyermekkori húsvétokat, amikor a titkolt, varázsos szülői előkészületnek köszönhetően - máig nem tudom, hogyan csinálták - már a kertben elrejtve vártak az ajándékok, persze aputól az is kitelt, hogy a kedvemért éjszaka lement a telekre, majd reggelre visszajött, ki tudja? Hol szétszórva, virágzó aranyeső bokorba, tujába, tulipánok közé dugva, hol egy nagy csomagban, a szaletli fehér kovácsoltvas asztalkáján vártak az ajándékot: játékmosógép, nyuszis persely tele Kinder-csokival, különlegesen hosszú hajú, sellőnek öltöztethető baba, és az ismerősök, barátok hatalmas csokinyusziai, "Sári nénitől", "Laci bácsiéktól". De anya és apa is kapott ajándékot, anyu nyuszija nagyon nagyvonalú volt, Yves Saint Laurent-parfümöt kapott, még mindig megvan, féltve őrzöm a polcon.

Aztán, apa halála után már csak én és anya és a barátok ajándékai maradtak, a kertbe már én is rejtettem ajándékot anya számára, és mindig követtük a rituálét, egyszer én, egyszer ő keresett meg valamit, kosárba gyűjtöttük, és bent a házban, reggeli mellett szemrevételeztük. Ha eszembe jut egy-egy vágyott tárgy (divatos tolltartó, könyv), amit ilyenkor kaptam, szinte a "számban érzem az ízüket". 

Aztán ott volt a hétfő, ami mindig nagy esemény volt itt, a nyaralóövezetben. A területen egyszerre osztották ki anno a telkeket, egyszerre, összefogva építették fel kis nyaralóikat a családok. 3-4 utca szomszédsága járt össze, mi, gyerekek, együtt nőttünk fel, minden nyarat együtt tomboltunk végig. Húsvétkor aztán anyuval feldíszítettük a szaletlit, az asztalra kikészítettük a rágcsát, mogyorót, ropit, a pálinkát, festettünk tojást, szépen felöltöztünk, és vártuk a szomszédokat, akik szépen körbejártak, néhol felgyűlve, összeverődve, az alkoholnak köszönhetően egyre lassabban haladva, egyre többször elakadva. A hangokból mindig tudtuk, hol jár a csapat, most éppen Éva néninél vagy Panniéknál, vagy most indultak Erzsi néniéktől tovább. A családfők idővel hozták gyerekeiket, unokáikat is. Volt, aki kapatosan "Nem tökölök, öntök!" felkiáltással gyorsan túlesett a locsoláson, direkt fél liter pacsulival löttyintve nyakon minket, majd felmarkolt több tojást, és aztán a fogyasztásra koncentrált, volt, aki hagyománytisztelő öregúrként járta végig a lányokat asszonyokat. A kedvencünk Jobbágy Pista bácsi volt, aki ilyenkor mindig fehér inget, öltönyt vett, és hosszú népi köszöntőt mondott, valami ilyesmit: 

"Hasad a szép hajnal, mutatja sugarát, 
Szép szívvel es szájjal dicsérjük az Atyát.
Az Atyaistennek imádandó fiát, 
Hogy el ne hagyta érni húsvét másodnapját. 
Én is, íme, boldog örömet hirdetek, 
Hogy feltámadt Krisztus, azon örvendjetek! 
Feltámadt a Jézus, legyôzte a halált, 
Ezáltal az élet diadalmat talált. 
De hogy minek jöttem én, azt is megmondom: 
Öntözködni jöttem, a szót nem cifrázom. 
Engem öntözködô ápolónak hívnak, 
Vizembôl a lánykák friss életet szívnak. 
Adja ki a lányát, kérem szeretettel, 
Hadd öntsem meg a kezét rózsavizemmel!"

A szomszédok nagy része elköltözött vagy meghalt, a szokás elapadt... Vajon képesek lehetünk-e újakat teremteni, amire később ugyanilyen örömmel gondolunk vissza...?

Amióta Magyarországot is elérte a járvány, egyre-másra hallom, hogy "vigyázzunk az öregekre". Orbán is erre figyelmeztetett beszédében, ami mind szép és jó, csakhogy szinte szó sem esik mindazokról, akik nem "szépkorúak", ugyanakkor szintén a veszélyeztetett emberek közé tartoznak; akik számára a koronavírus-fertőzés szintén életük végét jelentheti: krónikus betegek, babát várók, szervátültetettek, műtétre várók... Köztük jómagam is.

Napok óta nem mozdultam ki itthonról, mindent igyekszem online intézni, miközben egyre több olyan poszttal, kommenttel találkozom, ahol olyan emberek panaszkodnak, akik egészségügyi állapotuk miatt kénytelenek maszkot, esetleg kesztyűt hordani mindenhol. Megszólják, inzultálják őket koronavírusra gyanakodva, ami számomra őrület és teljesen logikátlan: hiszen ha valaki fertőzött, azt a hatóságok rögtön karanténba dugják, aminek elhagyása súlyos bűncselekménynek számít. Az emberek a hisztéria közben nem gondolják végig, hogy aki maszkot húz, az azok közé tartozik, akiknek a leginkább van oka rettegni a fertőzéstől, mert ha elkapják a vírust, nagy eséllyel intenzíven vagy koporsóban végzik.