Ismét egy régi álmom teljesült tegnap, ugyanis mindig nagyon szerettem a farsangi bálokat, de gyerekkorom óta nem lehetett ilyesmiben részem. Imádtam átváltozni, és színész édesanyám házi jelmeztárának és kreativitásának köszönhetően ez mindig sikerült is. Aztán a gyermekévek elmúltak, az iskolában az idősebb korosztálynak nem nagyon rendeztek ilyen mulatságot, az a pár alkalom, ami felnőttként adódott, meghiúsult: egyszer például a buszmegállóból fordultam vissza jelmezt rejtő batyummal, mert barátnőm, akivel görög farsangi bálba indultunk, ott hívott fel, hogy belázasodott, ágyban fekszik.

Maradtam a „másik oldalon”, évekig, mint díszlet- és jelmez-készítő dolgoztam édesanyám mellett, mindig másoknak festettem arcot, másokat öltöztettem, másoknak kölcsönöztem, varrtam, festettem jelmezt. Nagy ritkán volt alkalmam felölteni ezeket, ha be kellett valamit fotózni, vagy egyszer, mint hostess, gésának öltözve osztogattam ázsiai tematikájú magazinokat egy moziban az Egy gésa emlékiratai előtt. Most is a „másik oldalon” dolgozom, mint muzeológus gyűjtöm, rendezem, kutatom, adatolom a cirkuszi kosztümöket. De hétvégén megtört a jég.

Itt az október vége, és ismét fellángolnak a viták, kell-e nekünk Halloween vagy sem. Megjelennek ilyenkor a berzenkedő posztok ("Itt mindenszentek van! Meg halottak bapja!"), és az ellencikkek is, melyek azt bizonygatják, a mi hagyományainkban is fellelhetők hasonló szokások. Bevallom, én soha nem voltam semmi jó elrontója, és nem gondolom, hogy az lenne a legnagyobb fenyegetés – mire is? – ha nálunk is ünneplik néhányan a Halloweent.

A hagyományokat, a kultúrát illetően van egy hatalmas félreértés az emberekben, ami ilyenkor különösen megmutatkozik.

Sokan ugyanis azt gondolják, a kultúrának, és annak különböző területeinek - nyelv, művészet, ünnepek, szokások, stb. - van fejlődési útja, "csúcspontja", egy ideális állapota, és minden változás, ami ezt a rendszert érinti, visszafejlődés, romlás. Mintha egy emberről beszélnénk, aki megszületik, eléri egészségi, szellemi zenutjén, és utána már hanyatlás következik, majd a halál. És ehhez igazodva a legtöbben konzerválni igyekeznek egy adott korszak kulturális állapotát, nem véve figyelembe, hogy amit ők idealizálnak, az egykor szintén újnak számított, sőt, talán a régiek számára hasonlóna megvetendően és botrányosnak.

Holott a kulturával foglalkozó szakemberek szerint értelmetlen fejlődésről beszélni, összehasonltani különböző kutuúrákat, időszakokat. Ami állandó: az a változás.

A világ változik, mi is, a gyerekeink pedig már egészen más közegben nőnek fel, mint mi 30-40-50 évvel ezelőtt. Sok hagyomány feledésbe merült az évszázadok, évezredek folyamán, mert az emberek élete gyökeresen átalakult, pl. nehezebben kapcsolódik a természethez egy panellakásban felnőtt fiatal, így nem igazán fogja magáénak érezni az aratási ünnep hagyományát. Sokkal inkább fogja keresni, ünnepelni az olyan alkalmakat, amikor összegyűlhet családjával, barátaival ünnepelni, bulizni. Lehet, hogy már nem fog tudni azonosulni keresztény vagy népi ünnepekkel, nem fogja tudni, mi az a hamvazószerda, amikor a farsang véget ér, de örömmel fog maskarába bújni november 30-án.

Hogy ez jó-e vagy sem? Az átlagos emberek szempontjából, ha engem kérdeztek, az a kérdés, az illető jól érzi-e magát a bőrében, egyben van ez az „identitása”, boldog-e, kell-e attól félnie, korlátozzák-e, kinézik-e hagyományai, szokásai megtartásakor. Egy muzeológus, antropológus szemével nézve: nyilván szomorú, ha nyom nélkül tűnnek el a hagyományok, nincs, aki ápolja, nem lesz többé elérhető ez a „tudás”, esetleg csak rekonstruálva vagy felvételen – de azt nem hinném, hogy a szakemberek számára önmagában jobb vagy rosszabb lenne egy hagyomány, ahogy a nyelvészek se mondják soha azt, „romlik a nyelv”. Mert a nyelv is folyton változik, és addig működik jól, amíg használói jól tudnak segítségével kommunikálni, megértetni magukat és másokat megérteni. Ha ez idegen szavak behozatalával, új szavak alkotásával (lásd nyelvújítás), és bizonyos kifejezések kikopásával jár, akkor úgy. Ez a lényeg. Ahogy egy ismerősöm írta:

"Én már öreg vagyok ehhez a hallowen ünnephez, tavaly még nem igazán törődtem vele... DE!! Itt az unokám, aki teljesen másképp, más szokásokkal nő fel mint én, de még a fiamnál is másképp.... Szóval, házat feldíszítettük, tök faragás holnap -akkor lesz együtt mindenki-, haladni kell a korral, és bármennyire is szeretném a régi dolgokat, szokásokat, az a fontos, hogy az uncsim boldog legyen!!!

Természetesen ettől még megemlékezünk azokról akik sajnos már nincsenek velünk, elmeséljük Milánnak milyen volt régen, sőt, azért van amit ki is próbáltatunk vele, de tudomásul kell venni, más szelek fújnak.... Ha az unokám boldog, akkor én is az vagyok!!!"

Idén a szülők ismét Halloween-i csokiosztást rendeznek a környéken. Szabadon lehet csatlakozni, a jelentkezők fölkerülnek egy térképre, a gyerekek pedig ezt az útvonalat járhatják be. Tavaly én is részt vettem barátnőm oldalán, nagyon mókás volt, a környék pedig rendkívül hangulatos. Reméltem, hogy idén mi is csatlakozhatunk az új házban a „mozgalomhoz”, nem jött össze. Majd jövőre… Addig teszek egy sétát, a közeli büfében már tegnap nagy készülődés volt: tökfaragás, szellemalakok készítése, pókhálózás. Holnap pedig irány a temető.

Tetszett a cikk? Kérdésed van?

Látogass el hivatalos FB-oldalamra, nézz bele Youtube-videóimba,  vagy írj rám e-mailben!

Instán is megtalálsz: @szondayszandra 

Képek forrása:  1. hyperallergic.com; 2. pitofrod.blogspot.com; 3. thenotsoinnocentsabroad.com

Ma szembejött velem egyik barátnőm posztja, aki, akárcsak én, gyermekkora óta súlyos terheket cipel a vállán, mindenféle betegségekkel kellett és kell megküzdenie. Arról írt, ismét elment egy szakrendelésre, hátha végre tudnak segíteni neki folyamatos fülcsengésén (lásd, tinnitus), amitől évek óta szenved. Nem sok remény volt benne, mert sok dokihoz elzarándokolt már bajával, akik mindig tehetetlenül széttárták a karjukat. Sajnos, a mostani orvosnő is, aki egyébként nagyon figyelmes és gondos volt, sokat beszélgetett barátnőmmel.
Nem volt benne sok remény, mégis csorogtak a könnyei, amikor eljött, és lehet, létezik valami telepátia, mert egy kicsit én is megrendültem ma, ha nem is ennyire. Mégis elgondolkoztatott, mennyire hisszük magunkat erősnek és harcedzettnek, és valójában mennyire vagyunk azok.

 Délelőtt egy hipermarketbe mentünk bevásárolni, próbáltam valami olcsóbb, de minőségi rizst találni. A polc előtt alacsony, kicsit dundi, fiatal lány pakolt vidáman, finom parfümillat lengte körül. Segített kibogarászni az árakat, elviccelődtünk arról, mi olcsóbb, a hús vagy a zöldség, és legalább majd most lefogy, akinek kell (itt magára mutatott).

2022. február 24-én vette kezdetét az Ukrajna elleni orosz invázió. Az emberek, hogy szolidaritásukat és béke iránti vágyukat kifejezzék, sokszor teszik közzé, tüntetik fel a béke valamelyik ismert szimbólumát. De honnan erednek ezek a jelképek, és mi volt eredeti jelentésük? Cikksorozatom első részében a legismertebb szimbólumokat mutatom be. (Fotó: Jim Marshall - Haight Street)

A "hivatalos" békeszimbólum története

A nemzetközileg elismert békeszimbólum eredetét tekintve sajnos ismét nagyon aktuális. Ugyanis a szimbólumot a brit nukleáris leszerelési mozgalom (Campaign for Nuclear Disarmament) számára tervezte Gerald Holtom művész és mérnök. 1958. február 21-én mutatta be a Közvetlen Cselekvési Bizottságnak (Direct Action Committee). A szimbólum terve elnyerte a bizottság tagjainak tetszését, és az április 4-én tartott maratoni felvonulás hivatalos szimbólumaként fogadták el. A tüntetők a londoni Trafalgar tértől egészen a berkshire-i Aldermastonban található Atomfegyverkutató Intézetig (AWE) vonultak, több mint 40 kilométert gyalogolva. (A kép a felvonuláson készült - Getty Images)

Feldobta a Facebook, hogy ma van a kávé világnapja, és ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogyan is alakult kapcsolatom a "fekete levessel". Amit leírok, abban valószínűleg nem lesz semmi különleges, történetemben sokan ráismernek majd magukra.

A kávét, pontosabban a kávé ízét mindig is nagyon szerettem - szerintem főleg emiatt ittam, és nem elsősorban frissítő hatása miatt. Sőt, sokáig úgy éreztem, nincs különösebb hatással szervezetemre; akkor is nyugodtan tudtam aludni éjjel, ha este még ittam egy csészével, és nem pörögtem túl napi 4-5 csésze után sem. Igaz, vérnyomásom mindig is alacsony volt. A szívműtétem óta kicsit más a heyzet, jobban megérzem a kávéban lévő koffeint, és párom is árgus szemekkel figyeli kávéfogyasztásomat. Így ha lehet, kiadós tejeskávékat iszom, vagy koffeinmentes változatból készíttetek kávét. De lássuk a kezdeteket.

Most, amikor a média tele van az újból megnyiló teraszokat elárasztó tömegek fotóival, és sokak idegeit borzolja az emberek felelőtlen viselkedése, igencsak megdöbbentő szembesülni azzal, hogy egy 17. századi angol falu milyen önfeláldozó lépésre szánta el magát. Amikor ugyanis 1666 tavaszán bekopogtatott a pestis, a lakók önkéntes karanténba vonultak. Nem hagyták el többé a falu határát, vállalva azt is, hogy mindannyian meghalhatnak. 

Bár sokan érzik úgy, hogy a mostani pandémia szokatlan, rendkívüli történelmi esemény, és épp ezért nehéz elképzelni, hogy nem emberi hiba vagy valamiféle összeesküvés áll a hátterében, az igazság az, hogy a járványok végigkísérték a történelmet - nem csak az emberét, az egész bolygóét. Persze, a most élő, európai generációk szerencsések, hiszen a legutóbbi, világméretű járványok is jó 60-70 évvel ezelőtt voltak, így már csak az idősek tudják igazán, milyen súlyos következményekkel járt a diftéria, a TBC vagy a polio (járványos gyermekbénulás) felbukkanása. Az utolsó poliovírusos megbetegedést például 1969-ben jegyezték fel hazánkban, mára a betegség szinte az egész világon eltűnt - 2016-ban csak 9 esetet jelentettek. Persze a fejlődő országokban a rossz higiénia, egészségügyi rendszer miatt még mindig gyakori a veszettség, a malária, a HIV vagy az ebola. Ezek azonban általában "határokon belül" maradnak, és a hatalmas földrajzi távolság miatt nem igazán érezzük ezek súlyát, nehezen tudjuk átérezni, milyen, amikor egy járvány miatt kihal a fél falu.

Emlékszem, amikor úgy 5-6 éves lehettem, teljesen ledermedtem a tévé előtt. A hírekben – most már tudom – a Tienanmen téri vérengzésről volt szó. Sebesülteket láttam, kétségbeesett, síró embereket, mentőket, káoszt. De ami még félelmetesebb volt számomra, az a madártávlatból mutatott több tucatnyi, némán sorakozó tank volt. Bepánikoltam, nem tudtam, Kína milyen messze van, és apukámnak kellett elmagyaráznia, hogy nem, nem lesz baj, nem érhet el hozzánk ez a háború.

Utána hosszú éveken keresztül rosszul lettem, ha csak meghallottam a Panoráma című műsor intróját, mert nekem egyet jelentett azzal az ablakkal, amiben szenvedést, vért, háborút látok, ami bármikor a mi jelenünk is lehet. És ehhez még hozzá tett néhány filmélmény is, pl. a Terminátor című film, amelynek elején atombomba éget hamuvá pillanatok alatt egy játszóteret, és évekig minden repülőgép morajlásnál lebénultam, azt vizionálva, hogy épp egy világot pusztító bomba lökéshullámai közelednek.

Aztán felnőttem, a háborús hírek megszokottá váltak, mindig hallottuk, épp itt folyik népírtás, épp ott zajlik katonai puccs, és még a dél-szláv háborúnál sem éreztük át mi, gyerekek, hogy pontosan mi történik.

Annyit tudtunk, abban az időben nem nagyon ajánlatos kirándulást szervezni a déli határ közelébe. Nem a mi valóságunk volt. Persze, akinek rokonai éltek a határon túl, vagy a határnál lakott, annak ez volt a valóság.