Hatalmas fába vágta fejszéjét a Fővárosi Nagycirkusz: igazi tűzcirkuszt tűzött műsorra. Eddig számtalanszor rendeztek már vízicirkuszt és jégcirkuszt: ilyen előadás volt a Jégbe zárt cirkuszvilág - Antarktisz gyermekei (2017) és a Atlantic Flight - Nagy cirkuszi utazás (2018) is - utóbbihoz egy különleges, platós szerkezetet hozattak, amivel másodpercek alatt lehetett a víz alá vagy fölé emelni a "manézst". Ezek a műsorok is komoly technikai felkészültséget igényeltek, de közel sem annyit, mint a Főnix - Tűzcirkusz.

Egy kis cirkusztörténet

A cirkusz történelme során mindig is előszeretettel emelték be az újdonságokat a műsorba: így volt ez a villannyal, a biciklivel, a cinematográffal (mozival) is, hiszen a közönséget mindig is vonzották a technikai felfedezések - talán jobban is, mint manapság. (Valljuk be, ma már egyre kevésbé nyűgöznek le minket az újabb találmányok, hiszen hétköznapjaink tele vannak "csodákkal".) Nem volt ez másként a pirotechnikai eszközökkel sem. Elég, ha a tűznyelőkre gondolunk, akik a középkori vásárok, forgatagok megszokott figurái voltak. Kedvelt attrakció volt a görögtűz is, amit az ókor óta használtak hadászati célra (különösen Bizáncban). A  salétrom, nafta, kén, szurok, égetett mész, gyanta, kardamoniai pirit keverékét vízzel nem lehetett eloltani, rettegett fegyver volt, ugyanakkor rendkívül látványos is.

Mi ugrik be legtöbbünknek, ha azt halljuk, Fót? Gyermekváros, filmforgatás, fröccs. Nekem a túra, első randik, ünnepek. Kirándulás a Somlyó-hegyen és egy kis helytörténet.

Hétfőn nagy kirándulást tettünk Fótra. Miért éppen oda? Viktor családjának ott volt nyaralója, ott töltötte gyerekként, fiatalként a nyarakat. A házikót már eladták, de Viktor szíve mindig visszahúz, szereti a környéket, a hegyeket, és valóban gyönyörű a hely. Amikor összejöttünk, ilyenkor, január környékén, első randijaink egyikén is ide, a Somlyó-hegyre hozott fel. Sötét volt, havas foltok tarkították a hegyoldalt, de nagyon hangulatos volt. Viktor örült, hogy olyan párra talált, aki szintén a természet szerelmese, nem riad vissza egy kis emelkedőtől, sártól. Később is gyakran fölmentünk, olykor CD-n zenét vittünk magunkkal (akkor még csak mezei hordozható lejátszónk volt, semmi okostelefon meg Spotify)  és a hegytetőn ülve, holdfényben Beethovent vagy Jean Michel Jarre-t hallgattunk. Családi ünnepeken is gyakran kirándulunk ide, hogy a Fáy-présházban költsünk el egy finom ebédet.

Ma van a szülinapom, és párom igazán nagy meglepetést szerzett, amikor egy kis tortácskával állt elém. Tényleg nem számítottam rá, felnőttként ritkán kaptam tortát. Amíg az ember gyerek, és - szerencsés esetben - a kisiskolások átlagos mindennapjait éli, addig szinte kötelező tartozéka az ünneplésnek a rendes otthoni szülinapi zsúr.

Legalábbis az én gyerekkoromban még otthon partiztunk; nem voltak játszóházak, és a McDonald's is épp csak bontogatni kezdte szárnyait Magyarországon, így a mekis szülinapok is csak valamikor a 90-es évek végén terjedtek el. Sőt, ma már munkahelyemen, a cirkuszban is lehet szülinapozni. Mekkora buli lehet!

Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, még azt gondoltam, azon fogok keseregni, mennyire leszoktam arról, hogy én magam készítsek ajándékot szeretteimnek, de aztán visszagondolva az elmúlt évekre rájöttem, ez a hagyomány egyáltalán nem tűnt el az életemből, csak megtalálta a maga idejét, alkalmát. És ez persze lényegesen különbözik attól, ahogy gyerekként ajándékoztam.

Mert amíg az ember gyerek, és még zsebpénzt se nagyon kap, addig a világ legtermészetesebb dolga, hogy saját kis kezecskéivel készít meglepetést a családtagoknak. Emlékszem például, mennyire fel voltam háborodva, amikor egyik idősebb társam arról beszélt, hogy ezt meg ezt fogja VENNI, én meg egyenesen erkölcsi botrányként éltem meg, hogy valaki képes PÉNZÉRT beszerezni az ajándékot. Micsoda anyagias fertő! 

"Kajak elegem van már most az egészből... Engem nem érdekel" - fakadt ki barátnőm, amikor szóba hoztam a karácsonyt, a közös ünneplést. "Érted, kiskoromban minden évben ugyanaz, menni a nagyiékhoz, ebéd, három fogás, minden tálban hagyni egy falatkát az angyalkának, mézbe mártani a fokhagymát, aztán menni a fához, te bontasz először csomagot, mert te vagy a legkisebb, mindenki téged bámul, tettetni, hogy jaj de örülsz... G@ci szokások!"

Megértem barátnőm kifakadását és érzéseit, amiket az is táplál, hogy nem éppen harmonikus családban nőtt fel, és pár évvel ezelőtt karácsony előtt egy nappal halt meg legkedvesebb kutyája is (mi vittük el őket az állatorvoshoz az altatásra), "Nekem már nem lesz ugyanolyan a karácsony." Tökéletesen megértem, mert én is hasonlóképp érzek, automatikusan összeugrik a gyomrom, ha eszembe jut az ünnep, és hogy most már készülni kell rá. 

Minap egy női magazint lapozgatva akadtam egy rövid cikkre, ami arról szólt, hogy manapság egyre több család választja azt, hogy a gyermekük magántanulóként végezze el az iskolát: Amerikában például több mint 2 millió család döntött úgy, hogy kiveszi csemetéjét az iskolából. Szó volt az ezzel kapcsolatos előítéletekről is. Gondoltam, megosztom tapasztalataimat és gondolataimat, hiszen jómagam 6 éven keresztül magántanulóként jártam iskolába.

Hogy "jártam", azt nem véletlenül írtam, ugyanis nem kell, hogy a diák teljesen elszakadjon az iskolától.  magántanulóként is látogathatja az órákat, ha szeretné - én is így tettem. De erről még később részletesebben beszélek. 

Előre leszögezem: ez nem egy térítő-poszt lesz. Nem fogok az arcotokba tolni cuki állatos képeket. (Videót is egyet találtok a cikk legvégén - ha akarjátok, megnézitek.) Nem akarok senkit meggyőzni arról, legyen vega, és ítélkezni sem akarok, hiszen eddig én is meglehetősen sok húst fogyasztottam. És ha valakit nagyon győzködnek, az többnyire inkább ellenérzést szül. Inkább azért ragadtam tollat, mert sikerült magamat is meglepnem. Sok-sok hónapnyi, évnyi bizonytalankodás és kifogáskeresés után az elmúlt pár hétben nem fogyasztottam húst. És ami fő: ez az átmenet szinte észrevétlen és természetes volt.

Mice Wars

Miután levertük a téli forradalmat, melynek során az egerek a Baba szappantól a fakanálig mindent körberágtak, és sikeresen kipateroltuk a szőrös ördögöket a nyári palotából, volt néhány gondtalan, békés hónapunk a telken. Ám az októberi hideggel egérék is bekopogtattak, pontosabban bejöttek kéretlenül. Először a falban kezdtek rágni, aztán megláttam nyomaikat a konyhában is. Tegnap pl. felfedeztem, hogy a mosogató sarkába egy rágcsáló csinos szotyihalmot hordott össze, és apró szálkákra rágta. Igazi gasztroegér, mert a szotyi csípős-pikáns fűszerezése sem tántorította el céljától, valószínűleg még ízlett is neki, mert amúgy hámozott natúr napraforgót is tartunk itthon, de ahhoz nem nyúlt.

Vettem egy nagy levegőt, meg a domestoszos flakont, és körbefertőtlenítettem a konyhát, aztán élesre állítottam az élve fogó csapdát. Ínyenc egérnek ínyenc csali jár, gondoltam, tegnap sütöttem gesztenyét, félretettem belőle egy szemet a csapdába. (A szikkadtra száradt datolya nem nagyon vonzotta be eddig őket.)

Reggelre meglett az egér, a sült gesztenye eszményi csalinak bizonyult. Az egerek amúgy nem szívbajosak: miután csapdába esnek, még vidáman elmajszolják a kaját. Ha lenne okostelefonjuk, talán még instára is lőnének egy szelfit #foodporn tag-gel. De lehet, hogy csak azt gondolják, már úgy is mindegy - vagy nagyon rövid a memóriájuk, és elfelejtik, hogy csapdába estek.

A zsákmányt, amely a kutyát sem érdekelte (Nem is értem, miért van vadászkutyám?) megszemléltem, majd Viktor gondjaira bíztam, ő elvitte kocsikázni, és tőlünk jól távol szabadon engedte. Közben eszembe jutott anyám is, aki rettenetesen félt az egerektől, a sors mégis úgy hozta, hogy évekig ő volt a Rémegér egy mesedarabban.
Nem sokkal később feldobta a FB, hogy petíciót indítottak a ragasztós egércsapda betiltására, mert túl sok vadmadár ragad bele, én meg azon morfondíroztam, ki teszi ki a szabadba a ragasztós csapdát, vagy melyik az a hülye madár, amelyik a lakásban lófrál.

Én maradok az élvefogónál, ma újra fel kell húznom, de még nem tudom, milyen csali kerül bele. Épp pisztáciát eszek...

Van egeres sztorid? Oszd meg kommentben!