TE SZŐTTÉL
Belekapaszkodok a tárgyakba,
te is érinthetted őket,
de egyre fogynak.
Te szőttél életet körém:
bármerre indulok,
tekintetem, kezem
tebeléd akad –
mindenhol egy fonál
láthatatlan lézersugár
vagy idegszál,
emlékgócokba kötve,
mozdulok, és ezernyi
ingerület fut át –
Kiszakítanának,
de önként repülnék hálódba újra,
mint a gyászoló szeretők,
nyüszítve sírom vissza
tested titkait.
(Szonday Szandra: Lamento, 2016)
...Csak ültem, és néztem rá bambán, hogy ez most komoly? Aztán még megtűzdelte azzal a dolgot, hogy "vigasztalásképp" azt mondta: "Így egyszerűbb". Kérdeztem: Mi egyszerűbb? "Hát, így legalább nem kell dönteni, mert úgysem tudnak megoperálni..."
Amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek a leletemért, majd a kardiológiára, már április volt. Ha jól emlékszem, a pulmonológusom jegyezte meg a tüdőgyulladás utáni kontrollon, hogy jó lenne végre megnézni azt a CT-t (ő ugyanis rá tudott nézni az anyagaimra a rendszeren belül, és valószínűleg nem tetszett neki, amit látott).
"Ellenben most? Ha nem lenne papírom arról, hogy odabent a szívből eredő aortagyök vészesen kitágult, és bármikor megrepedhet, elszakadhat, gyanútlanul élném az életem. Látszólag nincs semmi baj, és épp ezért rettentően szürreális, hogy egy ilyen komoly és kockázatos operáció vár rám."
Olvasd el ezt is! "Hogyan is kezdődött...? - Szívműtétre várva 3. rész"
Ismét egy új hét kezdődik, és egyben véget ér egy hónap... Ami azt jelenti, egyre közelebb kerülök a műtét időpontjához. Lassan el kell hagynom eddigi bázisomat is, ahol tavasz óta "rejtőzöm": egyre hidegebbek a napok, ma akkora szélvihar volt, hogy most, éjfélkor, amikor e bejegyzést írom, még mindig hallom a láncfűrész döngicsélését, ahogy a tűzoltók a kidőlt fákkal bajlódnak. Ráadásul hamarosan az intenzív felkészülést is meg kell kezdenem,
Szóval ott tartottam, hogy a CT-vizsgálat ugyan végre megtörtént, de az eredményt még jó ideig nem tudhattam meg. Kórházba kerültem. Tüdőgyulladással...
Az első rész elolvasásához kattints ide!
A tüdőgyulladás számomra nagy mumus, hiszen 2003-ban is egy atípusos tüdőgyulladással indult 3 hónapig tartó kirándulásom a pulmonológiai intenzíven. (Amikor kétséges volt, egyáltalán életben maradok-e, le tudnak-e szedni a lélegeztetőgépről, vagy örökre gégemetszéssel, gépi lélegeztetéssel kell élnem.)
Az atípusos tüdőgyulladás nagyon mocsok dolog: az "atípusos" jelző ugyanis annyit jelent, hogy a fertőzést nem kísérik a tüdőgyulladás jól ismert, tipikus tünetei. Nem vagy lázas, nem köhögsz, sokszor az orvos sem hall a fonendoszkóppal semmit. Aztán egyszer csak összeesel, bekómálsz az oxigénhiány miatt. 2003-ban is csak anyám vette észre (Ó, a kórházban szerzett rutin és az anyai ösztönök!), hogy valami nagyon nem stimmel, és cipelt orvostól orvosig, míg végül a kardiológián kómába estem.
"Zsófi velem izgult a németországi útra készülődve; hordta a finomabbnál finom joghurtokat és pudingokat az intenzívre, hátha eszem valamit; naponta hívott, minden rendben van-e; szorgalmasan másolta az egyetemi jegyzeteket, cipelte a vaskos könyvári köteteket, rohangált az indexemmel, hogy folytatni tudjam az egyetemet (egy szakra jártunk), és most is velem "hangolódik" a műtétre."
Mielőtt folytatnám történetem, gondoltam, beszámolok néhány friss eseményről is. Ugyanis két napja ellátogatott hozzám "barátosném", Zsófi. "Kit érdekel egy barátnő látogatása?"- tehetik fel néhányan magukban a költői kérdést, hát ezért írok blogot, hogy "öribaris" teázgatásokról fecsegjek?
Természetesen szó sincs erről, elhihetitek, okkal ragadtam virtuális tollat. Zsófi ugyanis azon szeretteim közé tartozik, akiket már - Úristen! - lassan 30 éve barátomnak tudhatok, és így végigkísérte szinte minden kálváriámat, amióta 6 évesen, a suli első napján odamentem hozzá, és megkérdeztem: "Leszünk barátok?"
A cím egy kicsit becsapós, hiszen életemet (genetikám következtében) születésemtől kezdve végigkísérték a betegségek, épp ezért nehéz lenne kezdőpontot kijelölni. Inkább azt mondanám, életem 3 jól elhatárolt korszakra különült: 5-6 éves koromig a tölcsérmellkasom jelentett megoldandó feladatot (végeredmény: 3 műtét), aztán következett a kálvária egyre görbülő gerincemmel (melyet 15 éves koromban egy életmentő műtéttel orvosoltak Németországban), az elmúlt 10-15 évet pedig a tüdőmmel való küszködés fémjelezte. S noha Marfan-szindrómásként benne volt a pakliban, hogy egyszer a szívemmel is gond lehet, abban a hitben éltem, hogy ha eddig elkerült a baj, akkor talán megúszom a dolgot. Tévedtem.
Valóban, tudtam arról, hogy genetikai betegségem egyik velejárója a főverőér (aorta) kitágulása, megrepedése lehet, hiszen évente jártam kortollra a kardiológiára. Minden alkalommal átestem a szokásos EKG- és ultrahang-vizsgálaton, majd nyugtázva, hogy nincs változás, mehettem is haza. Igaz, pár éve már gyógyszert kellett szednem, mert időnként össze-vissza vert a szívem, na de ebben a stresszes világban kinek nem ver néha félre a szíve? Na ugye. Túltettem magam hamar a dolgon, ez van, örüljünk, hogy csak egy gyógyszert kell szednem - ráadásul orvosom arról is biztosított, hogy ezzel némileg védjük a főverőeret is attól, hogy nagyobb nyomás, terhelés érje.
A legutóbbi Ninja Warrior adásban figyeltem fel Horgas Péterre, elsősorban azért, mert akrobatikát oktat (lásd: cirkusz). De aztán kiderült az is, hogy súlyos szívrendellenességgel született (a mai napi több lyuk is van a szívén, és a szívbillentyűi sem zárnak rendesen), és az orvosok azt sem remélték, hogy megéli a kamaszéveket. A szülei ezért ahelyett, hogy a széltől is óvták volna, teljes életet próbáltak biztosítani fiuknak, aki, megcáfolva az orvosokat, tehetséges, életerős fiatalember lett. Sőt, az adásban ő volt a leggyorsabb, aki hibátlanul teljesítette az akadálypályát. Ismerkedjetek meg vele!
FIGYELEM! Gyenge idegzetűeknek nem ajánlom!
Biztosan őrültnek fogtok tartani, minek kell ilyen videókat nézegetnem szívműtét előtt, de az igazság az, hogy a félelem és a kíváncsiság nagyon jól megfér egymással. Mindig is érdekelt az orvostudomány, ahogy általában a tudományok, és amikor 14 évesen a gerincműtétre készültem, egyik példaképem Karinthy Frigyes volt, aki Utazás a koponyám körül című híres művében a tőle megszokott humorral és sebészi pontossággal számolt be betegségéről, agyműtétjéről. Többek között ez a könyv ösztönzött arra, hogy megírjam a Meg vagyok húzatva?! c. naplóregényemet. Bevallom, én még azt a videót is szívesen visszanézném, amit a saját műtétemről készítenek... :P
Persze az is bennem van, hogy tudni szeretném, mi történik majd velem, hiszen az ismeretlentől fél az ember a legjobban, ugyanakkor lenyűgöz az, hogy ma az orvosok ilyesmire képesek. Gondoljatok bele! Ahhoz, hogy a kitágult főverőeret ki tudják cserélni, ill. műbillentyűt ültessenek be gyakorlatilag meg kell állítani a szívet (ez idő alatt gép keringetteti a vért), majd újra kell indítani! Egyszerűen lenyűgöző!
Érzékenyebbek számára íme egy animációs kisfilm arról, pontosan mit szeretnének megelőzni nálam ezzel a videóval:
Hát ez van... Ahogy a meteorológusok ígérték, bejött a rossz idő. Tegnap óta folyamatosan esik... (Az aktuális helyzetről itt tájékozódhattok!) Nem mondom, hogy nem szoktam esőben is sétálni az ebekkel (ha már kint vagyok, akkor általában nem rohanok haza), de ilyenkor minden körülményesebb... Beöltözni, szárítkozni, kutyákról sarat mosni, felmosni, stb. stb. Úúúútálatos nagyon. Szóval ilyenkor inkább marad a szobabicikli, a torna (és az alvás).
Azért szombaton még sikerült egy nagyobb kirándulásra elmenni, íme néhány ott készült fotó... Remélem, még lesz pár napsütéses őszi napunk, mielőtt kórházba vonulok...
Tudtam, hogy nem lesz könnyű ez az egész, hisz tavaly már egyszer átéltem ezt, akkor is nov. 17-re volt kitűzve a műtét, és már össze is voltam csomagolva, amikor a bevonulás előtt 1-2 nappal felhívtak a kórházból, a dolog egyelőre lefújva. Persze akkor kicsit másként álltam a dologhoz, többnyire azon izgultam, mit kell még elintézni, elrendezni, hogy otthon ne legyen gond (lásd: számlák, hivatalos ügyek, lakás, személyes szükségletek, és igen, végrendelet is); most ezzel kapcsolatban lazább vagyok, de más miatt sokkal jobban aggódom…Levegő után kapkodok fizikai és lelki értelemben is.
Hétfőn jártunk a pulmonológusomnál, Pénzes profnál, aki vállalta műtéti előkészítésemet. (Anno az ő intenzív osztályán hoztak vissza az életbe 2003-ban.) Sajnos nem voltak jó hírei, a légzésfunkcióm nem változott, még mindig a béka feneke alatt van, és ezért - először - némi aggodalmat is véltem felfedezni az arcán. Persze nyugtathatnám magam azzal - ahogy ő is tette -, hogy legalább stagnál az állapotom, és még vár rám egy műtét előtti intenzív légzésterápia is - de nagyon aggódok, hiszen egy nyitott szívműtét még egy egészséges ember számára is kockázatos, eleve a légzés romlásával jár (miután megnyitják a mellkast, eléggé megbolygatják a tüdőt is). És már van elég tapasztalatom arról, mivel jár egy gyenge tüdő “talpra állítása”. Megszenvedtek velem Németországban is, holott talán akkor volt a legerősebb a tüdőm. Mégis 12 napig feküdtem az intenzíven, és később is vissza kellett vinni több ízben, mert annyira rosszul működött a légzésem. (Lásd: Meg vagyok húzatva?! vonatkozó fejezetei). Aztán ott volt ugye a tüdőgyulladásos kalandom, 3 hónap intenzíven, gégemetszéssel, a halál állandó fenyegetésével.
És most hiába csinálom a gyakorlatokat - tudom, olykor kicsit lazábban -, hiába vagyok hónapok óta a telken, hiába a séták, a nyugalom, a torna…a tüdőm nem javul.
Igazság szerint elfáradtam… Amióta az eszemet tudom, mindig van valami, ami súlyos teherként nehezedik a lelkiismeretemre. “Ha nem csinálod, ez lesz meg az lesz… Tolókocsiba kerülsz, elszomorítod a szüleidet, akik mindent megtesznek érted, stb. stb.” Folyton ezekkel a szentenciákkal kellett együtt élnem. Talán 3-4 év volt felhőtlennek, szabadnak mondható, bár azokat meg a szorongás, a kényszerképzetek árnyékolták be… Pedig milyen jó érzés volt a gerincműtét után rádöbbenni az ágyban, hogy soha többé nem kell fűzőt hordanom…!
A tüdőgyulladás után pedig kezdődött minden elölről… Olyan fura. Pedig amikor Viktorral megismerkedtem, még közel nem voltam ilyen állapotban. Akkor simán töltöttem éjszakákat gép és oxigén nélkül. Mikor és hol kezdődött ez a mélyrepülés...? Megáll-e valamikor ez a lejtmenet? Nagyon félek attól, hogy a szívműtét után sem leszek jobban, mert a tüdőm az más tészta, nem a szívemmel függ össze… Vagy igen? Folyton azzal jönnek, hogy a mellkasom ki van merevítve, azzal javulás nem várható… De a tüdő maga miért romlott ennyit? És miért nem lehet rajta javítani valahogy?
És az időm a műtétig egyre csak fogy… Drukkoljatok...
Anastassia Elias: "Deep Breathe"
