Mint korábban írtam ebben a bejegyzésben, kb. 2 hete megtudtam a műtét lehetséges időpontját. Nos, ezt ma (vasárnap) Szabolcs professzor úr pontosította, azaz e-mail-ben kiadta az ukázt:

"A tervezett műtét időpontja a megbeszéltek szerint: 2017 november 21., kedd. Befekvés: egy nappal korábban, hétfőn reggel 8 órakor éhgyomorral. I. emelet, szívsebészeti osztály nővérszoba."

És ez már valami, mert ugyan volt dátum, de még mindig levegőben lógott a dolog. Sokan kérdezgették, hogy akkor most biztos...? Én meg vonogattam a vállam, mert egy kórházban soha nem lehet tudni, mi jön közbe: sürgős esetek, egy fertőzés, UFO-támadás, és már Németországban is azt mondogatta anyám, hogy csak a halál biztos. Volt ugyanis olyan, hogy reggel azt mondták, másnap műtét, éheztettek, vizsgálatokra küldözgettek, este pedig jöttek, hogy "Schade!", a műtét elmarad. (De legalább ehettem.)

"Egy ilyen hely legnagyobb előnye, hogy semmi mással nem kell foglalkoznod, csak saját magaddal és a gyógyulással. Nincs házimunka, főznek rád, nem kell dolgozni, kollégákkal, gyerekkel, kutyával, stb. nyűglődni. ... Egyetlen feladatod: részt venni a programokon (pl. légzéstornán), és elvégezni a napi penzumot (szobabiciklizés, gyaloglás). Így, habár állapotom nem javult látványosan, ezt a rendszerességet még sikerült jó ideig otthon is megőriznem."

Eddig aránylag sokat írtam a műtétre várás lelki oldaláról, de ideje egy kicsit a fizikai felkészülésről is beszélni. Ami gyakorlatilag bő egy éve tart. Amikor eldőlt, hogy operálni kell, sikerült elintézni, hogy végre beutaljanak egy légzésrehabilitációs osztályra, magyarul tüdőszanatóriumba, amit Thomas Mann után szabadon magamban csak Varázs-hegynek hívtam. (Még fogok írni róla, addig érdemes korábbi FB-posztjaim között böngészni.)  Itt töltöttem el 3 tanulságos hetet 2016 júniusában, és ezzel sikerült egy kis lendületet vennem a további felkészüléshez. Ugyan már a szanatórium előtt is aránylag rendszeresen végeztem otthon légzésgyakorlatokat (főleg az ún. POWERbreathe eszközzel - az ára ne riasszon el senkit, jár rá eü. támogatás), de a rehabon sikerült egy nagyon jó napirendet beállítani.

TE SZŐTTÉL

Belekapaszkodok a tárgyakba,
te is érinthetted őket,
de egyre fogynak.
Te szőttél életet körém:
bármerre indulok,
tekintetem, kezem
tebeléd akad –
mindenhol egy fonál
láthatatlan lézersugár
vagy idegszál,
emlékgócokba kötve,
mozdulok, és ezernyi
ingerület fut át –

Kiszakítanának,
de önként repülnék hálódba újra,
mint a gyászoló szeretők,
nyüszítve sírom vissza
tested titkait.

(Szonday Szandra: Lamento, 2016)

...Csak ültem, és néztem rá bambán, hogy ez most komoly? Aztán még megtűzdelte azzal a dolgot, hogy "vigasztalásképp" azt mondta: "Így egyszerűbb". Kérdeztem: Mi egyszerűbb? "Hát, így legalább nem kell dönteni, mert úgysem tudnak megoperálni..."

Az előző részeket itt és itt olvashatod!

Amikor végre összeszedtem magam annyira, hogy elmenjek a leletemért, majd a kardiológiára, már április volt. Ha jól emlékszem, a pulmonológusom jegyezte meg a tüdőgyulladás utáni kontrollon, hogy jó lenne végre megnézni azt a CT-t (ő ugyanis rá tudott nézni az anyagaimra a rendszeren belül, és valószínűleg nem tetszett neki, amit látott).

"Ellenben most? Ha nem lenne papírom arról, hogy odabent a szívből eredő aortagyök vészesen kitágult, és bármikor megrepedhet, elszakadhat, gyanútlanul élném az életem. Látszólag nincs semmi baj, és épp ezért rettentően szürreális, hogy egy ilyen komoly és kockázatos operáció vár rám."

Olvasd el ezt is! "Hogyan is  kezdődött...? - Szívműtétre várva 3. rész" 

Ismét egy új hét kezdődik, és egyben véget ér egy hónap... Ami azt jelenti, egyre közelebb kerülök a műtét időpontjához. Lassan el kell hagynom eddigi bázisomat is, ahol tavasz óta "rejtőzöm": egyre hidegebbek a napok, ma akkora szélvihar volt, hogy most, éjfélkor, amikor e bejegyzést írom, még mindig hallom a láncfűrész döngicsélését, ahogy a tűzoltók a kidőlt fákkal bajlódnak. Ráadásul hamarosan az intenzív felkészülést is meg kell kezdenem,

Szóval ott tartottam, hogy a CT-vizsgálat ugyan végre megtörtént, de az eredményt még jó ideig nem tudhattam meg. Kórházba kerültem. Tüdőgyulladással... 

Az első rész elolvasásához kattints ide!

A tüdőgyulladás számomra nagy mumus, hiszen 2003-ban is egy atípusos tüdőgyulladással indult 3 hónapig tartó kirándulásom a pulmonológiai intenzíven. (Amikor kétséges volt, egyáltalán életben maradok-e, le tudnak-e szedni a lélegeztetőgépről, vagy örökre gégemetszéssel, gépi lélegeztetéssel kell élnem.) 

Az atípusos tüdőgyulladás nagyon mocsok dolog: az "atípusos" jelző ugyanis annyit jelent, hogy a fertőzést nem kísérik a tüdőgyulladás jól ismert, tipikus tünetei. Nem vagy lázas, nem köhögsz, sokszor az orvos sem hall  a fonendoszkóppal semmit. Aztán egyszer csak összeesel, bekómálsz az oxigénhiány miatt. 2003-ban is csak anyám vette észre (Ó, a kórházban szerzett rutin és az anyai ösztönök!), hogy valami nagyon nem stimmel, és cipelt orvostól orvosig, míg végül a kardiológián kómába estem. 

"Zsófi velem izgult a németországi útra készülődve; hordta a finomabbnál finom joghurtokat és pudingokat az intenzívre, hátha eszem valamit; naponta hívott, minden rendben van-e; szorgalmasan másolta az egyetemi jegyzeteket, cipelte a vaskos könyvári köteteket, rohangált az indexemmel, hogy folytatni tudjam az egyetemet (egy szakra jártunk), és most is velem "hangolódik" a műtétre."

Mielőtt folytatnám történetem, gondoltam, beszámolok néhány friss eseményről is. Ugyanis két napja ellátogatott hozzám "barátosném", Zsófi. "Kit érdekel egy barátnő látogatása?"- tehetik fel néhányan magukban a költői kérdést, hát ezért írok blogot, hogy "öribaris" teázgatásokról fecsegjek? 

Természetesen szó sincs erről, elhihetitek, okkal ragadtam virtuális tollat. Zsófi ugyanis azon szeretteim közé tartozik, akiket már - Úristen! - lassan 30 éve barátomnak tudhatok, és így végigkísérte szinte minden kálváriámat, amióta 6 évesen, a suli első napján odamentem hozzá, és megkérdeztem: "Leszünk barátok?" 

A cím egy kicsit becsapós, hiszen életemet (genetikám következtében) születésemtől kezdve végigkísérték a betegségek, épp ezért nehéz lenne kezdőpontot kijelölni. Inkább azt mondanám, életem 3 jól elhatárolt korszakra különült: 5-6 éves koromig a tölcsérmellkasom jelentett megoldandó feladatot (végeredmény: 3 műtét), aztán következett a kálvária egyre görbülő gerincemmel (melyet 15 éves koromban egy életmentő műtéttel orvosoltak Németországban), az elmúlt 10-15 évet pedig a tüdőmmel való küszködés fémjelezte. S noha Marfan-szindrómásként benne volt a pakliban, hogy egyszer a szívemmel is gond lehet, abban a hitben éltem, hogy ha eddig elkerült a baj, akkor talán megúszom a dolgot. Tévedtem.

Valóban, tudtam arról, hogy genetikai betegségem egyik velejárója a főverőér (aorta) kitágulása, megrepedése lehet, hiszen évente jártam kortollra a kardiológiára. Minden alkalommal átestem a szokásos EKG- és ultrahang-vizsgálaton, majd nyugtázva, hogy nincs változás, mehettem is haza. Igaz, pár éve már gyógyszert kellett szednem, mert időnként össze-vissza vert a szívem, na de ebben a stresszes világban kinek nem ver néha félre a szíve? Na ugye. Túltettem magam hamar a dolgon, ez van, örüljünk, hogy csak egy gyógyszert kell szednem - ráadásul orvosom arról is biztosított, hogy ezzel némileg védjük a főverőeret is attól, hogy nagyobb nyomás, terhelés érje.