Születésnapomra egyik barátnőm, Csuti, akivel gyerekként együtt töltöttük a nyarakat, általam sosem látott, régi fényképekkel lepett meg. Az egyik fotón lábamnál fekete kutya hentereg szélesen vigyorogva: Negró... Negivel együtt nőttem fel, első emlékképeim egyike, hogy nedves orrát bedugja a rácsos ágyamon. A második szavam a mama után az volt, hogy Negrrrrró - szépen megpörgetett r-betűkkel -, amitől apám annyira nem volt elájulva, de anyu csak nevetett, hát persze, a gyerek egész nap azt hallja, hogy Negró, gyere ide, menj oda.
Negró egy kis fekete spániel volt, de emlékeimben egy nagy, fekete, szőrös kutyaként él (hiszen én pici voltam), "aki" folyton mellettem strázsált; ha elindultam a kertből barikákat etetni a szomszéd telekre, visszaterelt, jelezte anyunak, ha sírtam, egyébként meg nyugis ebzet volt, csak néha rosszalkodott, pl. amikor - vadászkutya volt a lelkem - sz@rba hempergett, anya szerint azért, hogy a szarvasok azt higgyék, á, csak egy kupac sz@r jön, semmi vész. Minden sétáról hazahozott egy követ, amit csak az ajtóban volt hajlandó átadni, így csodás kőgyűjteményünk volt a teraszon. No meg imádott utánunk szökni, ha elmentünk, folyton figyelni kellett, nem fut-e a kocsi után, és toldozgatni a kerítést. Negi mellett tanultam meg először a kutyatartás rejtelmeit, hogy mekkora veszély a toklász és a bepállott fül, és imádtam, amikor tavasszal lenyírták a bundáját, és a nagy, mancsos szőrpamacsból egy pilinszka, ropilábú kutya lett.
Születésnapom, ill. szívműtétem egyéves évfordulója alkalmából rendeztem egy "Rebirth-partit", ahol barátaimat egy kis vetélkedővel leptem meg, természetesen szíves témakörben. A feladat az volt, hogy tippeljék meg a kérdésekre adható választ, és akinek a legközelebb esett a tippje a helyes megoldáshoz, az kapott pontot. 10 kérdéssel készültem, most megosztom veletek is. Jó szórakozást!
Hatalmas fába vágta fejszéjét a Fővárosi Nagycirkusz: igazi tűzcirkuszt tűzött műsorra. Eddig számtalanszor rendeztek már vízicirkuszt és jégcirkuszt: ilyen előadás volt a 
Nem szeretem a gesztenyéket bevagdosni, pepecselős munka, de megéri, mert így itthon is tudok sütni gesztenyét; múltkor egy gesztenyefesztiválon mutatták, három oldalán kell egy-egy vágást ejteni, hogy tökéletes legyen. Ma már minden valamirevaló közértben kapni egész télen, ha látok, mindig veszek 10-20 szemet, és reménykedem, hogy nem lesz a nagy része penészes. Fura, mert alapjáraton nem szeretem a gesztenyét, a pürével gyerekkorom óta ki lehetett üldözni a világból, sosem értettem a gesztenyés édesség-hívőket, főleg azt a gesztenyés túrórudi-szerűséget tartottam szentségtörésnek.
Mi ugrik be legtöbbünknek, ha azt halljuk, Fót? Gyermekváros, filmforgatás, fröccs. Nekem a túra, első randik, ünnepek. Kirándulás a Somlyó-hegyen és egy kis helytörténet.
Ma van a szülinapom, és párom igazán nagy meglepetést szerzett, amikor egy kis tortácskával állt elém. Tényleg nem számítottam rá, felnőttként ritkán kaptam tortát. Amíg az ember gyerek, és - szerencsés esetben - a kisiskolások átlagos mindennapjait éli, addig szinte kötelező tartozéka az ünneplésnek a rendes otthoni szülinapi zsúr.
Amikor elkezdtem írni ezt a cikket, még azt gondoltam, azon fogok keseregni, mennyire leszoktam arról, hogy én magam készítsek ajándékot szeretteimnek, de aztán visszagondolva az elmúlt évekre rájöttem, ez a hagyomány egyáltalán nem tűnt el az életemből, csak megtalálta a maga idejét, alkalmát. És ez persze lényegesen különbözik attól, ahogy gyerekként ajándékoztam.
"Kajak elegem van már most az egészből... Engem nem érdekel" - fakadt ki barátnőm, amikor szóba hoztam a karácsonyt, a közös ünneplést. "Érted, kiskoromban minden évben ugyanaz, menni a nagyiékhoz, ebéd, három fogás, minden tálban hagyni egy falatkát az angyalkának, mézbe mártani a fokhagymát, aztán menni a fához, te bontasz először csomagot, mert te vagy a legkisebb, mindenki téged bámul, tettetni, hogy jaj de örülsz... G@ci szokások!" 