Akinek már volt szívritmuszavara akár csak egyszer is, az tudja, mennyire ijesztő élmény, amikor a szív kihagy pár pillanatra, vagy hirtelen meglódul. Talán 6-7 éve is van, hogy először tapasztaltam ezt meg, akkor szerencsére egy gyógyszer szedésével kordában lehetett tartani a dolgot. Aztán a szívműtét után, még az intenzíven lett pitvarfibrillációm, ami frissen műtött betegként igencsak rám hozta a a frászt, túl azon, hogy baromira nem kellemes érzés. Hála az égnek, azt is sikerült hamar rendezni, pedig benne volt a pakliban, hogy ki kell ütni "újra kell indítani" a szívemet. Eyy jóbarátom anyukája például rendszeresen átesik ezen, hát, nem voltam oda az ötlettől...

Furcsa, de már gyerekként sem izgatott soha a tűzijáték. Nem emlékszem, hogy szüleimmel valaha is kimentem volna augusztus 20-án a Dunapartra, aminek az érdeklődés hiánya mellett az is oka volt, hogy a nyarakat mindig  a telken töltöttük, és a nyári bázisról biza még a hagyományos tűzijáték sem tudott felcsábítani minket Pestre. (A képen: Tűzijáték a világháború alatt / Budapest-képarchívum FSZEK)

Nyaralónk nincs messze a fővárostól, ezért a tűzijáték idején északon halvány rózsaszínbe öltözött az ég alja. Ha vágyakoztam is ilyenkor Pestre, az inkább azért volt, mert tudtam, hogy az osztálytársaim, pesti barátaim ott lesznek, erről fognak beszélni, kimaradok valamiből. Mi inkább tábortűzzel, szalonnasütéssel múlattuk az időt. A szülők a gyerekcsapatnak amolyan karnevált rendeztek, amire be is öltöztünk, anyu nekem sárga kötözőből hawaii „fűszoknyát” készített, és betanított nekünk egy rumba-koreográfiát az „Ó, mesebeli Afrika” c. slágerre (amit walkman-emen akkoriban rongyosra hallgattam).  Egyszer Sanyi bácsi a szomszédban hatalmas máglyát rakott kint a réten, és poénból kiürült spray-flakonokat dobált bele a tűzbe.

Érdekes az élet: amióta központi témává vált a klímaváltozás és a környezetvédelem, és én is próbálok valamit tenni ez ügyben, újra és újra rácsodálkozom, milyen nagyot fordult a világ, és hogy nincs új a nap alatt. Ami régen bosszantó és utálatos dolog volt, ma környezetbarát megoldásnak számít.   

1983-ban születtem, így azon fiatalok közé tartozom, akik még emlékeznek a 80-as évekre, akik a rendszerváltás zavaros időszakában cseperedtek fel, és éltek meg sok változást, szinte együtt nőve fel az "új" Magyarországgal, megtapasztalva az ezredforduló robbanásszerű újdonságait.

Azok közé tartozom, akik csecsemőként textilpelenkát hordtak,  kisiskolásként még Szobi szörpöt kortyolgattak, DOS-rendszerben bontogatták a szárnyaikat informatikaórán, és szülinapi ajándék volt a Mekibe tett kirándulás.

Így jól emlékszem arra is, hogy azok a dolgok, amiket ma környezettudatos fogyasztókként, a zero waste (nulla hulladék) jegyében keresünk, használunk, egykor bosszantó hétköznapi dolgoknak számítottak. Most viszont már szinte "trendik".

Múltkor találtam néhány képet Fortepanon a Széchenyi fürdőről, amit nyomban fel is töltöttem a FB-oldalamra. 1929-30-ban készült fotók voltak, rajtuk vidáman fürdőző pesti polgárok, a férfiak is még a régi, hagyományos testtrikóban; dugig telt napozórészek, mintha egy stadion lenne VB idején. Párom nagyon vágyott már rá, hogy elmenjünk oda nosztalgiázni egyet, hiszen gyerekként még minden hétvégéjüket a Szecskában töltötték a 70-es években.

Jómagam ritkán jutottam el ide, noha édesanyámmal szerettük gyógyfűrdőkben kúrálni a mozgásszervi betegségeinket, és gerincműtétem okán aránylag könnyen kaptam beutalót - ám inkább Budára, kezdetben a Rudasba, majd a mára teljesen átalakított Rácfürdőbe jártunk. Utóbbit nagyon szerettük, "női napokon" mentünk, ütött-kopott, előző rendszerből őrzött felirataival és bútoraival meghitt helynek számított.

Kicsit régen jelentkeztem új blogbejegyzéssel, mivel az elmúlt két hónapban szinte minden percemet a Fővárosi Nagycirkusz 130 éves kiállítására való készülődés kötötte le, aminek kurátora lettem. Nagy hajtás volt a megnyitó előtt, ezért úgy gondoltam, hogy megajándékozom magam egy koncertjeggyel, ugyanis fülembe jutott, hogy a Little Big fellép a Budapest Parkban július 18-án. Ennek azért is örültem, mert áprilisban már jártak Pesten az Akvárium Klubban, de akkor lemaradtam a dologról.

KONCERTKRITIKÁHOZ GÖRGESS LEJJEBB! 

De nem csak a videóklipjeikből már jól ismert csapatra, hanem magamra is kíváncsi voltam, hiszen a szívműtétem óta mindössze másfél év telt el, és ritkán merészkedek el ilyen tömegmegmozdulásokra, főleg nyáron. Tavaly augusztusban voltam utoljára nagykoncerten ugyanitt, ami egy kicsit korainak bizonyult: hőség volt, hiába van mozgássérült igazolványom, nem tudtunk a közelben parkolni, oxigénpalackkal a vállamon tévelyegtem a park különböző pontjai között, mert nem találtam meg semmit. Barátnőmtől kaptam ajándékba a jegyeket Die Antwoord-koncertre diplomaosztómra, és noha VIP-helyre váltott jegyet, nem sokat ért a dolog, mert ott is tömeg volt, nem lehetett nyugodtan üldögélni, ahogy ő gondolta. (Egy Die Antwoord-ön pláne nem.) 

"És hogy miért írtam le mindezt? Mert néha úgy tűnhet, hogy valaki csak túldimenzionál egy problémát, lehet, hogy nevetünk rajta, legyintünk, hogy ugyan, igyál vizet, jobb lesz, pedig lehet, hogy tényleg komoly a baj. A doki mondta később, hogy akár életveszélyessé is válhat egy ilyen elakadás, ha az ember erőlteti ilyenkor az ivást, és átszakad a nyelőcső... Nem könnyű, mert az ember azt se tudja, kihez forduljon, hova menjen, mit csináljon ilyen esetben..."

14.08

Ahogy mondani szokás: ember tervez, Isten végez. Végre kisütött a nap, látogatást tettünk Jánosnál, aki felajánlotta egyik cirkuszi relikviáját a kiállítás számára, megcsodáltuk "magánmúzeumát", mert a házában minden polcot, falat régi emléktárgyak borítanak a katonai sisaktól a porcelándelfinen át a kőzetgyűjteményig, megsimogattuk a felemás szemű, fehér Marcipán cicát, hallgattuk János sztorijait, szóval jól éreztük magunkat, majd elbúcsúztunk, és úgy döntöttünk, beugrunk az egyik kedvenc helyünkre enni, elrágcsálunk egy tál sült krumplit a szabadban. De ebből nem lett semmi, az első harapásig jutottunk, mert Viktornál megakadt egy falat valahol félúton: se le, se föl. 

Hétfőn hosszú, fáradságos, de izgalmas napot töltöttem a Központi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményében kollégámmal, Emivel. Ma már ritkán járok ide, ahol egyetemista koromban anno szinte bent laktam, szóval kicsit furcsa érzés látni a sok diákot, akik a vizsgaidőszak kezdetével ellepték az olvasótermeket. Ilyenkor elkap a nosztalgia, beugranak az emlékképek: vadászat az utolsó könyvpéldányokra; órákig tartó görnyedés a jegyzetek felett; várakozás a fénymásolóra, ami biztos, hogy akkor romlott el, amikor te kerültél sorra; összerezzenés a 8 órai zárást bejelentő hangosbemondó figyelmeztetésére; cipekedés a nehéz könyvekkel haza... Bevallom, utáltam, így némi megkönnyebbülést jelentett, hogy most kutatni mentem, és nem tanulni, noha nem volt kevésbé megterhelő a dolog.

Minap olyasmi történt velem, aminek még ma is a hatása alatt vagyok. Amikor hazaértem, ki se pakoltam, át se öltöztem, hanem rögtön gép elé ültem, hogy frissiben lejegyezzem a történteket. 

Szóval bementünk a faluba, hogy beszerezzük a heti élelmet, egyebet, és betértem a virágos boltba is, hogy kertészeti projektem folytatásaként újabb virágpalántákkal gyarapítsam a kertet. Vagy egy rekesznyi virágot összevásároltam, futó és "álló" muskátlit, pistikét, kakassarkantyút (kiváló szúnyogűző!), szegfűt, dáliát, paradicsomot, paprikát... Bezacskózva álltak a pulton, félszemmel láttam, hogy egy nagy kaspó bimbós liliom is van mellettük, gondoltam, egy másik vásárlóé. Ám amikor búcsúztam volna, az eladó a kezembe nyomta a liliomot: "Van egy úr, aki névtelen szeretne maradni, de időnként bejön, virágot vesz, és felajánlja valakinek. Most azt kérte, adjam oda az első, csinos fiatal lánynak."

Ülök a teraszon, süt a nap, már-már nyárias a meleg, fehér szöszök szállnak a levegőben, vasárnap van, kintről behallatszik a békakuruttyolás, a Family Frost tilinkója és a vendégségek zsivaja a szomszédos kertekből, dolgozom, közben pont rálátok Éva néni házára, pontosabban a hátsó részére, a kamraajtóra, a fürdőszobaablakokra és a ruhaszárítóra, és próbálom elképzelni, hogy Éva néni már nincs a házban, de nem megy, minden olyan változatlanul hétköznapi, szinte hallom, ahogy bemegy a fürdőbe, vizet ereszt, és becsukja a billenőablakot.
Pedig Éva néni meghalt, már 3 napja, és nem támad fel, hiába várom, hogy alakja megjelenik az ajtóban, és integet, és háztartási kekszet hoz a kutyáknak.
Éva anyám már régen nem volt itt, csak testben, mióta kiderült a betegsége, csak várta a halált, szép életem volt, mondta, elég, nem kezeltette magát, bezárkózott, és csak egy embert tűrt el maga mellett, Manyit, aki az utolsó percekig ápolta, ha a kapu előtt sétáltam, csak a leengedett rolók, behúzott függönyök látványa és a rendezett kert fogadott, amire most is mindig gondja volt, Imre bácsival mindent megcsináltatott, és a tulipánok fegyelmezett sorban nyíltak.
Éva néni is fegyelmezetten várta a halált, pedig nagyon szenvedett, én meg nem tudtam, mit csináljak, szenvedtem én is, aztán elszégyelltem magam, ez most nem rólam szól, hogy az én kis lelkiismeretem hogy érzi magát, Manyival üzentem, hogy tudja, gondolok rá, és törtem a fejem, mit lehetne még.
Éva néni mindent előkészített, nyár végén megkért, fotózzam le, legyen róla egy jó portré, amíg még valahogy kinéz, amit majd a temetésén kitesznek, a keretet is megvette hozzá, én meg előhívattam a fotókat, ahogy ott könyököl mosolyogva a kerítésre rögzített alumínium tálca mellett, amit még apám szerelt oda, együtt italoztak ott szüleimmel, aztán velem, anyuval itták a "rázkódtatót", a 60 fokos délegyházi szilvapálinkát, és nevettek, sokat.
Éva néni a sírját is megvette, már évekkel ezelőtt, persze halványzöld kővel, mert az volt a kedvence, anyuval még mulattunk is rajta, Éva néni csak fehér sírkövet akart maga mellé, hogy passzoljon.
Éva néninek megvolt a maga stílusa, nyers volt és őszinte, néha berágtam rá, legutóbb azért hülyézett le, mert vega lettem, kacsazsírt akart adni, ha most kinézek a közös kerítésre, már látom, kúsznak rajta az alattomos folyondárok, megint le kell vágni, mert Éva néni szólni fog érte, tönkre teszi a nádkerítést, és átlóg az a kib@szott díszmeggyünk is, tele lesz a füve a termésével. Egyszer a másik szomszéd rohadó rönkkerítése miatt annyira berágott, hogy fejszével esett neki, de csak a saját lábát vágta el, ilyen volt ő, ősszel arról beszélgettünk, vajon milyen halotti beszédet mondanak majd a sírjánál, és elképzeltük, hogy majd ott fog állni kísértetként a hátunk mögött, és röhög, és majd jól megmondja mindenkinek a véleményét, ő már megteheti.
Most azt mondogatják, mennyire szeretett engem, és én vágyom egy simogatására, egy szóra, hogy tényleg így volt, olyan jó lenne most egy szó, vagy bemenni a lakásába, ahol rég nem voltam, mert már nem engedett be senkit, hogy magamba szívjak valamit belőle, és ne csak árnykép maradjon, akivel utoljára találkoztam a lépcsőnél, soványan, besárgult bőrrel, napszemüvegben. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, a kertben egy szál kék jácint nőtt, azt csodálta, a kutyáknak küldött egy kis maradékot, mert ő már nem tudott enni, ennyi volt.
Amióta anya meghalt, örökbefogadott, azóta lett "Éva anyám", én meg "Szandra lányom" elment az egyik ember, akit életemben legrégebb óta ismertem, mióta megszülettem, most már együtt isszák apuékkal a "rázkódtatót".
Isten veled

Kép forrása: pixabay.com

Pár hete kékre festettem a hajam. A dolog nem hirtelen történt, először fodrászhoz mentem, ő pedig szolid pasztellszín (kék-rózsaszín, szürke) csíkokat húzott a hajamba. Bejött ez az "unikornis-frizura", így felbátorodtam, és egyre több tincs lett színes. Végül az egész hajam. Élvezem, bár néha felbukkan bennem a bizonytalanság: biztosan nem vesznek komolyan, összesúgnak a hátam mögött: "36 éves létére itt bohóckodik", és "ez a legfontosabb neki?" Biztosan vannak ilyen emberek is. Aztán az élet mutat nekik egy fricskát.   

A minap vicces dolog esett meg velem, azt hiszem, az ilyenekre mondják, hogy "sorsszerű találkozás". A Fővárosi Nagycirkusz múzeumi részlege új vezetőt kapott, akivel elfoglaltságai miatt két hétig csak e-mail-ben, telefonon kontaktáltunk, de nagyon vártuk már, hogy személyesen is megismerkedjünk. "Nagy örömmel hallottam, hogy Te is a múzeumi részleghez kapcsolódsz, és komoly cirkusztörténészt tisztelhetek Benned" - kenegette hájjal önbecsülésemet. Nos, a találkozó létrejött, pont a cirkusz világnapjára és az új cirkuszi premier napjára esett. 

Álltam a cirkusz belső udvarán, és kérdeztem a sajtóst, merre találom Emit? Amikor azt felelte, "Menj arra, és keresd a kék hajú nőt!", azt hittem, viccel, de nem. Emi a FNC melletti étteremből kialakított múzeumpedagógiai "játszószobában" ült, és valóban, haja ugyanolyan kékes-zöldes árnyalatokban pompázott, mint az enyém. Pedig egy kicsivel idősebb nálam.